Vallomás

Nem haragszom rá. Hiszen két nappal ezelőtt a legőszintébb vallomással keresett fel. De belőlem is feltörtek az érzések és kutyául szenvedek. Azért vagyok szomorú, mert tudom, mennyi mindent kell pótolnunk… És nem kezdhetem meg ma… és holnap sem…

Benyitottam a lakásomba, lehámoztam magamról a téli dzsekimet, majd ledobtam az egyik székre az ebédlőasztal mellett. Végre vége a hétnek – ezzel a gondolattal foglaltam helyet és kikerestem a zsebemből a cigicsomagomat. Rágyújtottam. Kifújtam az első füstöt és elővettem a telefonomat. Meglepetten vettem észre egy olvasatlan üzenetet a Messengeren: "Szia. Örülök, hogy újra láttalak ennyi idő után. Vigyázz magadra." Döbbenten láttam a feladó profilképét: Manó volt. Az én Manóm… Az egykori nagy szerelmem, akivel talán a valaha legszenvedélyesebb időszakomat élhettem meg. Néztem az időpontot. Üzenetét még valamikor reggel 8-kor írta. Majd rá 20 percre – a válasz hiánya miatt – hagyott még két sort: "Ja, és bocs a zavarásért, gondolom, nem szívesen hallasz rólam ennyi idő után." Egyből arra gondoltam, hogy baj van. És gondolkodás nélkül válaszoltam, mintegy 8 órás késéssel, hogy nem zavart egyáltalán, hogy felkeresett. "Hogy vagy?" – folytattam a chatelést. Rögtön jött rá a válasz: "A legnagyobb félelmemen túlvagyok, úgyhogy mostmár jól."

A levelezgetés beindult. Megtudtam, hogy attól félt, hogy nem írok vissza. Miután tisztáztam vele, hogy a zsúfolt munkanap miatt rá se néztem mindeddig a telefonra, meglepő vallomást kaptam tőle: "Az az igazság, hogy egy bocsánatkéréssel tartozom. Tudom, hogy nem segít, és nem töröl múltat, de muszáj leírnom, hogy BOCSÁNAT! Egy kölyök voltam, rossz barátokkal, akik úgy, mint te, soha nem szerettek és megijedtem. Nem is búcsúztunk el szépen, úgyhogy bocs."

Olvastam a sorokat és tudtam, hogy lelki válságban van. Éreztem, hogy komoly a gond. Ugyanakkor döbbenve eszméltem rá arra, hogy ez az egykori nagy szerelmem fél életét abban a tudatban élte le, hogy én haragszom rá. Manó a becenevét tőlem kapta, és nagyon-nagyon régen a mIRC-en ismertem meg. Ott chateltünk minden délután. Két évvel volt fiatalabb tőlem, de sosem számított, sosem zavart. Bármiről képesek voltunk órákig üzengetni, és a végén már olyan szorossá vált a kapcsolatunk, hogy Szatmárnémetibe költözött, amikor sikerült neki munkát találnom. És egyik hétről a másikra odáig jutottunk, hogy össze is költöztünk. Belemerültem ugyan az emlékekbe, de igyekeztem visszatérni a jelenbe.

"Nincs bennem tüske. Nem csak te, én is fiatal voltam még… nagyon. Nem voltunk még érzelmileg fejlettek, nem éltünk meg csalódásokat, amik során megerősödik az ember. Meg hát az sem tett jót, hogy folyton nálunk lógtak a haverok, nem is volt így lehetőségünk összecsiszolódni." – próbáltam megnyugtatni, hogy valóban nem hányok a szemére semmit. Nincsenek olyan óriási sérelmeim, ami miatt ne állnék vele szóba.

"Tudod, mire vágyom azóta is? Hogy halljam a hangod még egyszer…" –folytatta írásban vágyainak ecsetelését.

Ennél a pontnál már teljesen biztos voltam abban, hogy Manó érzelmi válságban van. Rá is kérdeztem, de még néhány üzeneten át tagadta. Aztán mégis bevallotta: egy hónapja válságban a házassága. Beleborzongtam, mert az én kapcsolatommal sincs minden rendben. És milyen érdekes, hogy pont most kerültünk újra egymás látószögébe.

Videóhívásra váltottunk. Széles mosollyal és nagy lelkesedéssel fogadtuk egymást, és rettenetesen örültem annak, hogy viszontlátom őt. Elmélyült ráncok pihentek az arcán, haja kiritkult. De ahogy elmosolyodott, ugyanaz a kisfiú nézett rám, mint amikor szinte két évtizede egymásba bolondulva nem voltunk képesek létezni egymás nélkül. Minden szabad percünket egymásnak szenteltük fiatal korunkban, még most is élénken emlékszem, mekkora lángon is égtünk.

- Te jó ég, de kínos…- szégyenkezett lehajtott fejjel, néha a boros pohara után nyúlt. – Sose gondoltam volna, hogy ez megtörténik… Már egy hete nézem a Facebook profilodat, és amikor írtam és nem válaszoltál, tudtam, hogy ennyi… Egy barom voltam… és most itt ülök és bevallom neked, hogy bánom, hogy elengedtelek… Annyi szép és jó emlék tört fel bennem, Andi! Annyira kellemesen gondolok vissza mindenre… A mIRC-től kezdve odáig, hogy megérkeztem első este Szatmárra és végre az ajkaidnak ronthattam… és a Downtown-ban megtettem azt, amit megígértem…

Hallgattam őt és egyből feltört az emlék. Az első héten a Downtown nevű pubban volt kénytelen átvészelni az éjszakákat, ott, ahol pincérként készült dolgozni. Bérelhető szobát ugyanis csak későbbre tudtam intézni neki egy idősebb néninél. Az első éjszaka pedig azért volt emlékezetes, mert a találkozás után egy vászonsállal az egyik padhoz kötött és nyelvével addig kényeztetett, ameddig elélveztem. Hosszan szeretkeztünk, egymásé lettünk. Beleborzongtam, iszonyatosan jó volt mindezt újra felidézni. A pajzán gondolatoktól úgy érezem, hogy kezdek felpezsdülni.

- El sem hiszem, hogy erre te emlékszel – válaszoltam meglepődve. Azt hittem, ezek a romantikus élmények kizárólag nekem voltak mérföldkövek, sose gondoltam volna, hogy hasonlóan hozzám, más is mélyen tárolja ezeket az emlékeket szíve legmélyén.

- Mindenre emlékszem… Élénken.

- Én is emlékszem, hogy egy hétig kellett éjszakáznod ott, amíg beköltözhettél a nénihez. Aztán mondtad, hogy nem érzed magad ott jól és akkor összeköltöztünk.

- Persze, hogy nem éreztem jól magam, hát a néninek a lánya minden este bejött és nézte, hogy hogyan alszom. Hát totál beteg volt a helyzet.

- Jézusom – nevettem fel, de már özönlöttek az újabbnál újabb emlékek és vele együtt feltörtek az akkor megélt érzelmek is: az összeköltözés öröme, a találkozáskor feltörő lelkesedés, a nézeteltérések miatt érzett bosszankodások. Újra szerettem volna fiatal és korlátlanul boldog lenni vele, mellette.

- Amikor összeköltöztünk, az óriási fordulópont volt.

- Nem volt benned kétely, amikor Szatmárra költöztél? –szegeztem neki a kérdést. - Vakon bíztál bennem?

- Vakon… Kérdőjel nélkül – vágta rá azonnal -. Minden formában igyekeztél megmutatni, hogy velem akarsz lenni. Mindenhová vittél magaddal, zenei próbákra, még a koncertekre is. Emlékszel?

- Hogyne emlékeznék! Te voltál sokszor a fotósunk – nevettem fel. Sorakoztak szemem előtt az események emlékei és akkor realizáltam, hogy lényegében a zenei karrierem legszebb pillanatait mellette éltem meg. – És olyan büszkén villogtam veled mindenhol… te voltál az első tetkós pasim!

- Komolyan? Akkor már volt tetkóm? – figyelt fel arra, amit épp mesélek.

- Igen bizony!

És mielőtt folytattam volna a gondolatom, fel is állt és mutatni kezdte alkarján az általam is ismert mondatot: "Csak Isten ítélhet el engem".

- Azóta lett még néhány – villogott büszkén és azzal levette a pólóját.

A gördülékeny témaváltások eredményeként ott ültem és videón keresztül néztem a kidolgozott felsőtestét, valamint a rengeteg tetoválását, amiket az évek során magára varratot. Mesélni kezdte mindegyiknek a történetét, de nem mindig tudtam koncentrálni a hangjára. A kockás hasát néztem és bevillant, ahogy anno finoman csókolgattam azt. Néztem a vállát és eszembe jutott, hogyan kapaszkodtam bele, mikor esténként szeretkeztünk. Néztem az ajkait és vágyni kezdtem a csókjaira. Annyira elbambultam, hogy még Manónak is feltűnt.

- Bocsánat, visszaveszem a pólóm.

- Ne! - állítottam le őt azonnal. – Ha nem zavar és nem fázol, én még gyönyörködnék benne… ha lehet. Eszméletlen szép tested van, régen is imádtam – bókoltam.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszik.

- Abszolút! Őszintén bevallom, hogy még a fantáziám is beindítja.

- Jajj, Andi! Hidd el, hogy nekem is itt van a szemem előtt minden pajzán emlék. Nem volt 5 perc, hogy ne estünk volna egymásnak. Olyan magas lángon égtünk és annyira intenzíven éltük meg azt a két hónapot… Mások egy életen át nem tapasztalnak annyit, mint amennyit megtapasztaltam én veled. Annyira jó volt érezni azt a szenvedélyt és azt a szeretetet, amit adtál. Minden őrült ötletet kipróbáltunk, semmire nem mondtunk nemet. Kár, hogy akkor nem tudtam értékelni. Arra sem emlékszem, hogyan váltunk szét.

- Arra én sem – mondtam úgy, hogy közben próbáltam felidézni a búcsúzás pillanatait-. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy azt nagyon sajnáltam, hogy nem látom többet a szüleid. Őket nagyon szerettem. Olyan anyós és após lettek volna, mint akikre egész életemben vágytam. Lányukként szerettek. Éreztették velem első perctől kezdve. A pártomat fogták akkor is, amikor összezörrentünk.

- Egy barom voltam… egy hülyegyerek – hangzott el a szájából -. Amikor megtudták, hogy szétmentünk, anyám azt mondta, hogy egy ökör vagyok. A mai napig emlékszik rád.

- Nem voltál barom. Csak egyszerűen fiatal, lázadó és forrófejű… és rettentően féltékeny mindenkire, akivel csak szóba álltam.

- Igaz… még azt sem hittem el neked, hogy szakítottál az exeddel.

- Pedig szakítottam vele – mentem bele a magyarázkodásba -. Csak nem volt szünet a két kapcsolat között és az egyáltalán nem tett jót nekünk. Legalábbis én úgy látom utólag, hogy sokkal egészségesebb lett volna nem egyikből a másikba csöppenni. De olyan hamar kerültél be az életembe, hogy nem volt időm elsimítani mindent magam körül. Mostmár másképp csinálnám… – elmélkedtem.

Ránéztem az órára, és döbbenten vettük észre, hogy már 4 órája nosztalgiázunk. Még mindig póló nélkül ült előttem és arról beszéltünk, hogy mennyire érdekes mindaz, amit megtapasztalunk. Gördülékenyen mesélünk mindenről, ami csak eszünkbe jut, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára. Bár mindkettőnk viseli az évek múlásának jeleit, a fiatal énünk erősen előtérbe került ezen az éjszakán. Manóban folyamatosan cikáztak az emlékek, örömmel és lelkesedéssel mesélt. Én pedig csak hallgattam őt és figyeltem minden mozdulatát. Teljesen megfeledkezett a jelenlegi problémáiról, ami láthatóan jót tett neki. Tudtam, hogy most erre nagy szüksége volt, visszanyúlni olyanhoz, ami biztos talajt nyújt számára. Jó érezni, hogy bennem békét és biztonságot lát. Kortyolgatta a borát és elhallgatott. Hosszan néztük egymást.

- Nem emlékszem az okára, hogy miért szakítottunk – szólalt végül meg, már komolyabb hangon.

- Érdekes nem? Mert én sem. Talán okkal? Tudod milyen érzésem támadt ezzel kapcsolatban? Olyan ez az egész… mintha nem került volna pont az i-re. Mint amikor előtted van egy torta, de csak egy szeletet kaptál belőle. De valami miatt nem etted meg az egész tortát… Pedig kóstoltad és tudod, hogy finom.

- Igen, olyan mintha egy új fejezetet kezdenénk egy könyvben… - helyeselt.

Újra csend. Ugyanarra gondoltunk, csak másképp fogalmaztuk meg.

- Szerintem most néhány napig azon fogunk elmélkedni, hogy a mi történetünknek miért is nincs meg a vége… – elmélkedtem.

- Azt hiszem nincs még vége – mondta ő ki végül -. Találkoznunk kellene, hogy lássuk, hogyan tovább – kis időre elhallgatott, majd miután végigmért a tekintetével, folytatta -. De nem ígérem, hogy meg tudom állni, hogy ne essek ajkaidnak, amint meglátlak…

Olyan szinten pezsgett a vérem minden egyes szavától, mint egy tinédzsernek. Minden szívdobbanásomat a fülemben hallottam, mintha újra szerelmes lennék.

- Szeretném, ha elutaznál hozzám – ajánlotta fel -. Várni foglak úgy, mint ahogy te vártál anno az első este, amikor megérkeztem Szatmárra. És minden nap írni fogok addig, amíg újra karjaimba nem zárhatlak.

Imponált a gondolat, bele is remegtem. Csak egy baj van: a távolság. Míg közel 20 évvel ezelőtt a szomszéd megyéből utazott hozzám, addig most nekem országokat kellene átrepülnöm azért az újabb csókért… Felvázoltam neki a problémát és bólogatva próbált megoldást találni.

- Jó, tudom, hogy nehezebb, de nem lehetetlen. Csak akarnod kell… Akarod? – emelte fel és szegezte rám tekintetét videón keresztül.

- Igen, akarom… Csak ugye nem tudok máris indulni, és most ez kicsit lelomboz.

Néztem és csak néztem Manót… El nem tudom mondani, mennyire szerettem volna megölelni őt abban a pillanatban. Látszott rajta, hogy szenved és vágyik arra, hogy valaki enyhítse a csalódottságát. Teljesen kifogyott a szavakból.

- Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor a szavakkal már nem tudom elmondani, hogy mennyire vágyok rád… Most van az a pont, amikor kéne egy ölelés…

Megdöbbenve hallgattam, és arra gondoltam, mennyire egy rugóra járunk, mennyire azonosak a kívánságaink.

Már 7 órája beszélgettünk, kezdett hajnalodni.

- Pihennem kell egy keveset. Reggel nekem dolgoznom kell.

- Én is elfáradtam- mondta -. Mielőtt befejeznénk a beszélgetést, kérlek, figyelj rám. Egy dolgot szeretnék kérni tőled… Ne zárd le a fejezetünket. Engedd, hogy én írjam meg a történetünk végét.

Némán hallgattam a szavait és néztem magam elé. Nagyon rizikósnak éreztem ennyire rábízni magamat, de rábólintottam. Már régóta bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, rengeteget csalódtam és sajnos emiatt már minden közeledést megkérdőjelezek. Bebújt az ágyba és tovább meséltünk egymásnak. Aztán amikor az egyik régi emlékfoszlányról meséltem, azt láttam, hogy már mélyen alszik. Cigit gyújtottam és mosolyogva néztem, ahogy pihen. Régebben is gyönyörködtem abban, milyen édesen alszik és most is őriztem álmát. Bárcsak ott lehetnék mellette… Minden másképp alakulna, ebben biztos vagyok.

Elszívtam a cigimet. Mielőtt még kiléptem volna a videóbeszélgetésből, elbúcsúztam tőle. Majd én is becsuktam szemeim és álomra hajtottam a fejem. De nehezen aludtam el, sokáig még a szívem is hevesen vert.

7 óra 20 perc. Ennyire hosszú volt a videóhívásunk. Minden percet értékelek belőle, minden másodpercét köszönöm neki. De nem elég ahhoz, hogy 17 évet bepótoljon… Nagyon nem…

-vége-