Pára a vonat ablakán

A délutáni vonat már jó ideje elhagyta Szatmárnémetit, mire az ősz lassan ráborította szürkés-arany fátylát a tájra. A nap alacsonyan járt, a mezők fölött hosszú árnyékok nyúltak el, az ablaküvegen pedig időnként végigcsúszott egy-egy fakó fénysáv, aztán eltűnt a következő kanyarban. A vonat monoton zakatolása pedig szinte egybeolvadt a gondolataimmal. A kerekek ütemesen ütötték a síneket, a vagon enyhén himbálózott, a folyosóról pedig minden kabinba beszűrődött a sok emberi zsivaj.

Újságírói kurzushétre utaztam Nagyváradra, és elhatároztam, hogy az út nagy részét tanulással töltöm. Elővettem a jegyzeteimet, a szociológiai anyagokat, és keresni kezdtem egy olyan kabint, ahol nyugalom van. Meg is találtam! Az ajtó résnyire nyitva állt, odabent meg egy fiú ült egyedül, az ablak mellett. Talán huszonhárom éves lehetett. Jóvágású, kissé komoly arcú fiatalember volt, akinek a megjelenésében nem volt semmi hivalkodó. Egy rajzfüzet feküdt előtte, és olyan elmélyülten dolgozott benne, hogy először észre sem vett. Megálltam az ajtóban.

– Szabad?

Felnézett. Egy pillanatig mintha meg is lepődött volna, aztán röviden bólintott.

– Persze.

Beléptem, letettem a holmimat, és vele szemben foglaltam helyet. Nem beszéltünk. Eleinte éppen ezt találtam kellemesnek benne. Nem próbált szóba elegyedni, nem akart mindenáron megismerni, nem tett fel tolakodó kérdéseket. Egyszerűen csak rajzolt, én pedig tanultam. Legalábbis próbáltam, mert néhány perc után furcsa érzésem támadt: valahányszor felnéztem a jegyzeteimből, ő éppen lehajtotta a fejét a rajzfüzetére. Amikor újra olvasni kezdtem, megint éreztem magamon a tekintetét. Nem volt tolakodó, hanem inkább félénk. Mintha ő maga sem tudná eldönteni, szabad-e néznie. A kíváncsiság lassan erősebb lett bennem, mint a tanulás. Egy idő után már szándékosan nem emeltem fel a fejem, csak a szemem sarkából figyeltem: a ceruzája megállt, aztán újra elindult. Vékony, határozott vonalak születtek a papíron.

– Ne haragudj… - bökte végül ki halkan.

Felnéztem.

– Tessék?

Kicsit zavarban volt. Még azon is hezitált, hogyan kezdjen bele a mondandójába.

– Szeretnék neked valamit odaadni.

A papírt felém nyújtotta. Elvettem. És amikor megláttam, mi van rajta, egy pillanatra szóhoz sem jutottam: Én voltam… A füzet fölé hajolva, kissé összeráncolt homlokkal, teljes figyelemmel a jegyzeteimbe merülve. Még azt a mozdulatot is elkapta, ahogy az egyik kezemmel megtámasztottam az államat. A rajz egyszerű volt, mégis meglepően élő. Olyan finom grafitvonalak töltötték ki az egész lapot, mintha csak egy fénykép tökéletes tükre volna. Az árnyékok úgy hatottak az érzékszervekre, mintha csak az volna a cél, hogy hipnotizáljon az elém kerülő látvány.

– Ezt… most rajzoltad? –kérdeztem kikerekedett szemekkel.

– Igen… - bólintott, és félénken a szemembe nézett.

– Nagyon szép! – mosolyodtam el. Még egyszer végignéztem a rajzon.

A dicséret láthatóan zavarba hozta őt, szinte csak suttogta, hogy "köszönöm". Láttam, hogy a beszélgetés kezd itt megrekedni, úgyhogy témát nyitottam.

– Az öcsém is szeret rajzolni. Elég ügyes. Én viszont… – elnevettem magam – én inkább csak nézni tudom, hogyan csinálják mások. Amit én hobbiból összepacsmagolok, azt mások absztraktnak tekintik.

Erre már ő is elmosolyodott. És mintha ezzel valami megváltozott volna. A korábbi csend már nem tűnt idegennek.

– Hová utazol? – kérdeztem.

– Nagyszalontára. Ott lakom.

– Akkor Váradon átszállsz?

– Igen.

Így derült ki, hogy még egy darabig együtt utazunk. A beszélgetés lassan elindult, de ő továbbra is különös, visszafogott fiú maradt. Néha mondott valamit, aztán elhallgatott. Mintha minden mondat előtt kétszer meggondolná, hogy valóban ki akarja-e mondani. És a sejtelmesség az én kíváncsiságomat szépen lassan előhozta.

Odakint közben egyre sötétebb lett. Az őszi délután rövid volt, a táj színei lassan eltűntek az ablak mögött. A mezők és falvak helyét előbb kékes szürkület, majd szinte teljes feketeség vette át. A kabin ablakában már nem a tájat láttam, hanem a saját halvány tükörképünket. A vonat zakatolása egyre erősebben töltötte ki a csendeket. "Csatt-csatt. Csatt-csatt." Egy-egy kanyarban a kabin finoman megbillent, a mennyezeti lámpa pedig időnként különös árnyékokat rajzolt az arcára.

A fiú egyszer csak megszólalt.

– Ha érdekel… van még néhány rajzom.

– Tényleg?

Bólintott. A rajzfüzetével együtt néhány lapot is elővett.

– Megmutatod őket?

– Persze.

Átültem mellé. Talán csak egy mozdulat volt, mégis, amikor helyet foglaltam mellette, hirtelen sokkal kisebbnek tűnt a kabin. A vállunk közelebb került egymáshoz. A papírokat nézegettem, ő pedig sorra mutatta a munkáit. Az egyik lapot egyszerre akartuk megfogni. Az ujjaink összeértek. Egyetlen egy pillanat volt az egész, mégis mindketten megálltunk. Felnéztem rá, ő rám nézett. A tekintetében ugyanazt a meglepetést láttam, amit magamban éreztem: abban a pillanatban valami megmozdult közöttünk. Nem látványos, nem hangos dolog volt. Inkább olyan, mint amikor egy sötét szobában valaki hirtelen felkapcsol egy apró lámpát, és egyszerre minden másképp látszik. Nem húztam el a kezem. És ő sem. És ez nagyon jó érzés volt. A vonat közben tovább robogott az éjszakában: csatt-csatt, csatt-csatt. És valahogy ebben a monoton ritmusban egyszer csak természetessé vált, hogy közelebb hajolok hozzá. Megcsókoltam. Láttam rajta a meglepetést. Egyetlen rövid pillanatig mozdulatlan maradt, aztán bizonytalanul, de őszintén viszonozta a csókot. Amikor elváltak ajkaink, még mindig olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a lélegzetét.

– Remélem, nem haragszol – suttogtam.

Megrázta a fejét.

– Nem. – elmosolyodott, majd egy kis hallgatás után hozzátette – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kívántalak meg. A mondat egyszerre volt vallomás és beismerés, ugyanakkor provokáció.

A következő percekben már nem kellett annyi mindent kimondanunk. A kezünk óvatosan kereste a másikat, a korábbi félénkség pedig lassan oldódni kezdett. A közelségünk egyre természetesebb lett, miközben odakint teljesen besötétedett. Egy idő után azonban mindketten éreztük, hogy a kabin túl nyitott ehhez. Egymásra néztünk.

– Talán… máshol jobb lenne – mondtam halkan.

A fiú először csak pislogott, mintha nem volna biztos benne, jól értette-e. Aztán bólintott. A folyosón alig volt valaki. A vonat monoton mozgása és a félhomály szinte eltakarta a lépteinket. A mellékhelyiség szerencsére tiszta volt, és amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, néhány másodpercig csak egymással szemben álltunk. A vonat itt egészen másképp hallatszott: a falakon keresztül mély, tompa morajlás rezgett. A padló enyhén mozgott a lábunk alatt, a kis ablakon túl pedig már csak a feketeség suhant.

A kezdeményezés ezúttal is tőlem érkezett, ő pedig még mindig kissé hitetlenkedve próbálta követni azt a hirtelen támadt sodrást, amely mindkettőnket magával ragadott. A pillanat intimitását végül nem a részletek, hanem a körülöttünk lévő világ őrizte meg: a bepárásodó ablak, a vonat rázkódása, a zakatolás, amely szinte elnyelte a külvilágot, és az a furcsa tudat, hogy odakint az éjszaka ugyanúgy halad tovább, miközben mi néhány percre teljesen elveszünk egymásban.

Amikor visszatértünk a kabinba, mindketten kissé zavartan igazgattuk a ruhánkat. A fülke üres volt. A rajzfüzet, az újságírói jegyzeteim, a táskák ugyanott hevertek, ahol hagytuk őket. Leültünk. Most azonban már egészen más volt a csend. Nem az a kényelmes, ismeretlenek közötti csend, amelyben mindketten a saját dolgunkkal foglalkozunk. Ez a csend tele volt valamivel, amire egyikünk sem talált még megfelelő szavakat. Ő néha rám pillantott. Én is rá. Aztán mindketten elfordítottuk a tekintetünket.

– Azért… jó volt? – törte meg végül a hallgatást.

– Igen. – fordultam feléje. Egy pillanatig haboztam, aztán játékosabb hangon hozzátettem: – Egy ismétlést azért el tudnék képzelni.

Láttam rajta, hogy erre már ő is elmosolyodik. A vonat tovább zakatolt. Az út hátralévő része azonban halk maradt. Nem kellemetlenül. Inkább úgy, mintha mindketten próbálnánk magunkban elrendezni valamit, ami fél órával korábban még elképzelhetetlennek tűnt.

Összeszedtem a dolgaim, mert a vonat már Nagyváradhoz közeledett. Az állomás fényei egyre gyakrabban villantak fel az ablakban. A sötétből lassan kirajzolódtak az épületek, a peronok, a lámpák hosszú, sárgás csíkjai. Az ajtóban egymással szemben álltunk.

– Akkor… szia.

– Szia.

Kezet fogtunk. Furcsa volt ez a kézfogás. Túlságosan hétköznapi ahhoz képest, ami közöttünk történt, és mégis mindketten éreztük benne annak a néhány órának az emlékét. Leszálltunk a vonatról, a peronon már hűvös volt az este. Én elindultam, aztán néhány lépés után visszanéztem. Ő még mindig ott állt. Engem nézett. Amikor találkozott a tekintetünk, felemeltem a kezem és intettem. Ő is visszaintett. Aztán elfordultam, és elindultam az állomás kijárata felé. Néhány másodperc múlva már nem láttam. Csak a peron fényei maradtak, a távolodó vonat tompa morajlása, és az az érzés, hogy valami különös, váratlan történet maradt mögöttem azon az őszi estén. Egy történet, amelynek talán nem is kellett volna elkezdődnie. És amelyet mégis sokáig nem tudtam elfelejteni…

A kurzushét másképpen telt, mint ahogyan elképzeltem. Azok, akik már korábbról ismertek, hamar észrevették rajtam a változást. Nem voltam már az a hebehurgya, örökké nevető, mindenbe belekapó lány, aki egyik pillanatban még komolyan jegyzetelt, a másikban pedig valami teljesen oda nem illő megjegyzéssel nevettette meg a társaságot. Most is mosolyogtam, beszélgettem, részt vettem a közös programokon, de mintha valahol a gondolataim mögött állandóan ott maradt volna egy másik hely: a vonatfülke, a rajz, a fiú tekintete, ahogy áradt belőle, hogy őrülten kíván. És az a néhány óra, amelyet valahogy képtelen voltam egyszerű emlékként eltenni magamban, mert izgatott a tudat, hogy ennyire működött közöttünk a kémia.

– Mi van veled? – kérdezte az egyik csoporttársam egy este. – Ennyire elfáradtál, vagy szerelmes lettél?

Elnevettem magam, de éreztem, hogy a kérdés egy pillanatra túl közel talált.

– Megismertem valakit a vonaton.

– Na ne! – szólt hangosan, a társaság pedig azonnal felkapta a fejét. – És?

– Semmi különös – próbáltam elütni a dolgot, miközben a szám sarkában már ott bujkált a mosoly. – Egy fiú. Rajzolt rólam egy képet.

– Lerajzolt?!

– Igen.

– És jól sikerült? – faggatott.

Elővettem a táskámból a gondosan összehajtott lapot.

– Szerintem gyönyörű…

Azt már nem mondtam el, hogy mi történt utána. Nem azért, mert szégyelltem volna. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ami azon a vonaton történt, az kettőnké. Valami túl friss és túl különös volt ahhoz, hogy egy kurzusszobában, mások kíváncsi tekintetei között szétterítsem.

És talán éppen ez zavart a legjobban. Hogy ennyi volt? Hogy két idegen találkozik egy vonaton, történik közöttük valami váratlanul intenzív, aztán mindketten leszállnak, és az egész egyszerűen véget ér? Nem akartam, hogy vége legyen. De nem tudtam, hogyan lehetne folytatása…

Amikor véget ért a kurzushét, ugyanazon az állomáson vártam a hazafelé induló vonatot. A peron fölött hideg, késő őszi levegő ült. Tipikusan olyan, amikor a leheleted páraként terül szét a térben és azt érzed, a lelkedet fújtad ki az imént. Az emberek kabátokba burkolódzva álldogáltak, és az ő leheletük is apró fehér felhőkként vált láthatóvá a lámpák sárgás fényében.

Felszálltam, ezúttal azonban hiába kerestem olyan fülkét, ahol egyedül lehetek. Szinte mindenütt ültek már. Végül beültem egy olyan kabinba, ahol még akadt hely, és az út elején még körülöttem beszélgettek, csomagokat igazgattak, gyerekek nyűglődtek, emberek szálltak fel és le. Aztán a vonat elindult. Egy megálló. Aztán még egy. Minden állomáson fogyott a tömeg. A kabin lassan kiürült, végül Érmihályfalva után már egyedül maradtam.

Az ablak mellett ültem, és kifelé bámultam. Az esti táj sötét foltokból és elsuhanó fényekből állt. Néha egy-egy ház ablaka villant fel a messzeségben, aztán azonnal elnyelte a feketeség. A vonat egyenletesen zakatolt: csatt-csatt, csatt-csatt. Becsuktam a szemem és próbáltam felidézni azt az érzést, ami elkapott abban a pillanatban, hogy az a fiú mélyen belémbújt… Hirtelen kivágódott a kabin ajtaja, én meg összerezzentem. Az ajtóban ő állt, a fiú. Ugyanaz az arc, ugyanaz a kissé félénk tekintet – csak most széles mosoly ült rajta.

– Mondd csak – szólalt meg –, mekkora az esélye annak, hogy két ember úgy találkozzon ugyanazon a vonaton, hogy előtte semmit sem beszéltek meg?

Egy pillanatig csak néztem, aztán egyszerűen nem bírtam tovább: felálltam, odaléptem hozzá, a nyakába kapaszkodtam, és megcsókoltam. Amikor elváltunk, mindketten úgy néztünk egymásra, mintha valami lehetetlen dolgot sikerült volna megvalósítsunk.

– Ez most tényleg megtörténik? Itt, velünk? – kérdeztem.

– Szerintem az univerzum nagyon erősen próbál valamit közölni velünk… – válaszolta, majd leült mellém.

És ettől kezdve minden sokkal könnyebb lett. Nem volt már az első találkozás bizonytalansága. Nem kellett kerülgetnünk a mondatokat, nem kellett találgatnunk, hogy vajon a másik is ugyanúgy gondolt-e az elmúlt napokra.

– Milyen volt a heted? – kérdezte.

– Jó. Fárasztó. És... – elhallgattam.

– És?

– Hiányoztál...

– Nekem is – rám nézett és ujjait az én ujjaim közé fonta. A mondat egyszerű volt, mégis sokkal többet jelentett, mint amennyit a két szó önmagában elbírt.

Ő mesélni kezdett a munkájáról. Elmondta, hogy egy hatalmas falfestményen dolgozik, amelyet szinte freskószerűn készít el egy egész falon. A szerződés miatt hetente csak két napot dolgozhat rajta, így nem tud úgy haladni, ahogy szeretne.

– És milyen?

– Nagy... – rámnézett és pár másodperc után kuncogni kezdtünk a válaszán.

– Ez rendkívül szakszerű magyarázat volt. – jegyeztem meg.

– Jó, akkor pontosabban: nagyon nagy. És sok részlet van rajta. Néha már azt sem tudom, hol kezdtem.

Hallgattam, ahogy mesél, és közben valami egészen különös nyugalom töltött el. Mintha nem is másodszor találkoznánk. Mintha egyszerűen csak ott folytatnánk, ahol néhány nappal korábban abbahagytuk. Aztán szóba került, ki meddig utazik.

– Én Szatmárig megyek – mondtam.

– Én tovább.

– Meddig?

– Halmiig.

Egy pillanatra megint megéreztem azt a régi, kellemetlen szorítást. Már megint el kell válnunk. A vonat közben egyre közelebb ért Szatmárhoz. Amikor bemondták az állomást, összeszedtem a dolgaimat. Ő pedig kísért a tekintetével, miközben én leszálltam. A peronon még egyszer hátranéztem… Ott állt az ablakban… Nézett, némán. Aztán hirtelen kopogást hallottam, erőteljest. Megálltam és megint visszanéztem. Ő kopogott az üvegen és mutatta, hogy figyeljek. Aztán közelebb hajolt az ablakhoz, és rálehelt az üvegre. A pára pillanatok alatt elhomályosította a kis részt. Az ujjával számokat kezdett írni, tükörírással. A telefonszámát… Először csak néztem, aztán gyorsan előkaptam a noteszemet, és leírtam. Felemeltem a füzetet, és nagy mozdulatokkal jeleztem: megvan. Ő elmosolyodott, én pedig küldtem neki egy puszit a levegőbe. A vonat lassan megmozdult, mi pedig integettünk egymásnak. A kocsi egyre távolabb gördült, én pedig még sokáig álltam a peronon, és néztem az ablakot, amely mögött ő eltűnt.

Aznap este nem vártam: felhívtam. A telefon hosszú ideig csörgött, aztán megszólalt a hangja.

– Szia. – a hangjától azonnal elmosolyodtam.

– Szia. Gondolkodtam…

– Én is.

– Akkor könnyebb lesz… – jegyeztem meg ironikusan.

– Min gondolkoztál?

Az ablakhoz léptem, odakint már teljesen sötét volt.

– Azt, hogy talán nem kellene ennek itt véget érnie – vezettem fel a gondolkodásom alapjait.

Csend lett a vonal túlsó végén.

– Én sem szeretném, hogy vége legyen – mondta végül.

– Akkor mit szólnál hozzá, ha most már nem bíznánk mindent a véletlenre?

– Mire gondolsz?

– Találkozzunk úgy, hogy megbeszéljük előre! – javasoltam lelkesen.

Megint csend lett… Aztán kibökte határozottan:

– Benne vagyok!

Így született meg az első valódi tervünk. Nem véletlenül találkozunk majd. Nem egy vonaton. Nem egyetlen estére, hanem szándékosan, előre megbeszélve. Amikor Halmiból visszafelé jön, megáll Szatmárnémetiben. találkozunk, és keresünk egy nyugodt helyet, ahol végre nem kell attól tartanunk, hogy néhány óra múlva valamelyikünknek fel kell állnia és le kell szállnia.

A beszélgetés végén mindketten elhallgattunk.

– Akkor... tényleg megcsináljuk? – kérdeztem.

– Tényleg.

Elmosolyodtam. Aznap este először nem úgy tettem le a telefont, mint aki egy szép emléket próbál elraktározni, hanem úgy, mint aki tudja, hogy a történetnek lesz következő fejezete. És ezúttal nem a véletlen fogja megírni. Izgatottan vártam azt a napot. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, miért volt bennem ennyi várakozás. Talán éppen azért, mert az első találkozásunk nem adott meg mindent, amit valami bennem már akkor elkezdett keresni. Nem volt tökéletes. Sőt, bizonyos értelemben éppen a tökéletlensége miatt maradt ennyire eleven bennem. Úgy éreztem, mintha egy mondat közepén tettünk volna pontot. És én nem szerettem volna pontot tenni a végére. Az első alkalommal talán túlságosan is én vittem előre a dolgokat. Ő sokkal félénkebb volt nálam, óvatosabban mozdult, mintha még ő maga sem hitte volna el, hogy valóban megtörténhet mindaz, ami történik. Éppen ezért valami kíváncsiság is dolgozott bennem: vajon milyen lenne, ha most ő kezdeményezne? Vajon mi van a visszafogott, csendes fiú mögött, aki a vonaton olyan pontosan látott meg engem, hogy még egy darab papírra is képes volt átmenteni azt a pillanatot?

És végre eljött a várva várt nap. A nagyállomás peronján álltam és a gondolatokkal játszadoztam, miközben a gyomrom majdnem kiszakadt belőlem, annyira remegett. Amikor végre megláttam, egyetlen pillanat alatt elszállt belőlem minden bizonytalanság. Ott állt, és amikor észrevett, elmosolyodott. Most már nem volt benne az első találkozás zavara.

Megvártam, amíg odasétál hozzám. Ő pedig, mielőtt bármit mondhattam volna, közelebb lépett, és megcsókolt. Nem hosszasan. Nem teátrálisan. Csak úgy, természetesen, mintha az elmúlt napok alatt már százszor elképzelte volna ezt a pillanatot. Tökéletes volt. Közben az ujjbegyeivel finoman végigsimított a hajamon. A mozdulat olyan gyengéd volt, hogy szinte ellentétben állt azzal a feszültséggel, ami kettőnk között vibrált. A fülemhez hajolt.

– Rettenetesen hiányoztál – suttogta.

A hangja halk volt, mégis végigfutott rajtam.

– Én is hiányoltalak – vallottam be, a mosolya pedig ettől még szelesebb lett.

– Már nagyon vártam, hogy újra veled lehessek…

Ezúttal nem kellett megkérdeznem, hogy valóban akarja-e. A válasz ott volt a tekintetében. A szállodába egymás mellett, szinte összesimulva sétáltunk. A város esti fényei megcsillantak az út mentén, az ősz hidege pedig pirosra csípte az arcomat. Időnként hozzáért a kezemhez, aztán az ujjai az enyémek közé csúsztak. A Villa Bódi elegáns épülete egészen más érzést keltett, mint az első alkalom rögtönzött, szűk helyszíne. Nem volt benne semmi véletlenszerű, most minden előre el volt döntve. A szálloda meleg fényei, a rendezett előtér, a csendes elegancia és az a különös érzés, hogy ezen az estén egyikünknek sem kell sietnie, mindent ünnepélyesebbé tett. Az ismeretségemnek köszönhetően kedvezményesen kaptuk meg a szobát. Amikor a kulcsot a kezünkbe adták, egymásra néztünk. A pillantásunkban ott volt valami játékos. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy most már nincs szükség újabb véletlenre. Felmentünk. A folyosón puha fények világítottak, a lépteink halkan koppantak a padlón. Amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót, néhány másodpercig csak álltunk. A szoba csendje szinte furcsán mély volt: odakint maradt a város. Itt pedig csak mi ketten voltunk.

A franciaágy fölött egyszerű, meleg fény világított. A függönyök mögött már csak a város esti fényei derengettek. A szoba enyhén érezhető tiszta, frissen mosott illata keveredett az ő kabátjának és a hideg utcának az illatával. Levetette a kabátját. Én pedig hirtelen rájöttem, hogy mennyire más most minden. Közelebb lépett. Én is. A következő csók már nem volt bizonytalan. Sem tőle, sem tőlem. A karjai körém zárultak, én pedig hozzá simultam. A mozdulatainkban egyszerre volt jelen az elmúlt napok hiánya és az első találkozás emléke. Mintha minden félbehagyott pillanat most egyszerre akarna folytatódni. A nagy izgatottságban egyikünk sem találta rögtön a megfelelő mozdulatot, és ettől az egész még emberibb lett. Az ő tenyere végigsimított a hátamon. Szépen lassan bontotta ki a blúz alatt a melltartóm kapcsát, majd laza mozdulattal egyszerre vette le rólam mindkettőt. A szívverésem olyan erősen dübörgött, hogy egy pillanatra azt hittem, ő is hallja.

– Most már nem fogok annyira félni – mondta halkan. Felnéztem rá. A szemében ekkor valami megváltozott. Az első találkozás óvatos fiúja mintha egyetlen pillanatra eltűnt volna. Nem lett más ember. Csak végre elhitte, hogy valóban kívánatos számomra.

A következő csókban már ott volt ez a bizonyosság. S mindeközben ujjaink feltérképezték másikunk testét. Bátrabban nyúlt a nadrágomba is és hagyta, hogy én is egyenként lefejjem róla a ruhadarabokat. A szoba fényei és árnyékai lassan elmosódtak körülöttünk. A külvilág megszűnt fontosnak lenni. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el; percek vagy talán egy egész óra. Csak azt éreztem, ahogy a közelsége egyre természetesebbé válik, ahogy a korábbi feszültség feloldódik, és ahogy két ember, akik először egy vonatfülke véletlen csendjében talált egymásra, most végre nem akarják elsietni azt, ami közöttük kialakult. Az ágy végére ültem és végigcsodáltam a testét. Engedte, hogy végigkússzon tekintetem a vállától a kockás hasán át a férfiasságáig. Amikor látta, hogy pillanatokig nézem a merev hímvesszőjét, közelebb lépett. A szám elé került. Tenyerembe fogtam és nyelvem hegye hozzáért. Majd finoman számba vettem, hogy a kényeztetés eme formáját megtapasztalhassa. Éreztem, ahogy ajkaim között, a finom és ráérős mozdulatoktól megfeszül benne minden ér. Sóhajtani kezdett, ahogy nézte és ahogy érezte az orális kényeztetés előnyeit. A makkja olyan feszes volt, hogy én is éreztem, hogy lassan el fogja miatta veszíteni a türelmét. Keze a fejemen pihent és lassú csípőmozdulatokkal rásegített a játékra. Éreztem, ahogy egyre gyorsabb ritmust vesz fel.

– Nem bírom tovább, el fogok durranni… - nyögte fel a szoba csendjében. Vállamtól fogva a hátamra utasított. Karjai a térdhajlatok alá nyúltak és azzal a mozdulattal a csípőjének magasságához tolta combjaim. Belémhatolt. Mélyen. Azonnal elszabadultak a nyögések és mindketten ziháltan szeretkeztünk. Éreztem, ahogy a lassúbb mozdulatok tempót váltanak, éreztem, ahogy a farkára teljesen rászorulnak hüvelyem izmai, ahogy síkossá válok, ahogy minden mozdulattal közelebb jutok az izgatás csúcspontjához. Egyik ujjbegye a csiklómra került. A körkörös játéktól jóleső melegség öntött el, éreztem, ahogy arcom kipirul és egyszerre jelenik meg egy szégyenérzet, valamint egy mámor, aminek kombinációját minden férfi szeretne látni egy nőn. Őneki megadatott. A felizgult testem felett ringatózva gyorsabb ritmusra váltott és úgy húzott magához, mintha a maximumot és még annál is többet szeretne kihozni belőlem. Szinte sikítottam, amikor éreztem, hogy tövig bennem jár. Még néhány lökés és magjai úgy árasztottak el, hogy annak forróságát még én is érzékeltem. Azt az estét határozottan nem a szavak uralták, hanem a határozott, bátor mozdulatok. No meg a halk nevetések, amikor az orgazmusok után pulzusaink visszaálltak a normális tartományba. A bőrön végigfutó borzongás is fokozta az élményt, hiszen mindkettőnknek ösztönző volt látni a másikon a vágyat. Aztán ott voltak a függöny résein beszűrődő városi fények is, amelyek időnként hosszú, aranyszínű csíkokat húztak végig a falon és olyan hatást keltettek, mintha minden egyes kielégülés tűzijátékkal volna megkoronázva. Leírhatatlan az a felszabadulás és az a belső béke, amiket akkor megéltünk. A szobában olyan csend lett, amilyet az ember csak akkor vesz észre, amikor előtte hosszú ideig valami egészen más töltötte ki a világát.

A fejét a vállam közelében pihentette. Én pedig a plafont néztem. Aztán lassan becsuktam a szemem és hagytam, hogy az álom uralkodjon az éjszaka hátralevő részében.

Reggel arra ébredtem, hogy combjaim között érzem a fejét. Pihegő sóhajok szabadultak fel mellkasomból, miközben a mellbimbóim hegykén álltak. Libabőrös lettem, ahogy éreztem a nyelvét a csiklómon. Olyan ráérősen körözött rajta, hogy azt hittem megbolondulok a kéjtől.

– Most már érted, miért akartam újra találkozni? – kérdezte.

– Azt hiszem, igen… - nyögtem.

Elmosolyodott.

– Szerintem még mindig nem mutattam meg mindent magamból.

Ránéztem. A tekintete megállapodott rajtam. Most már nem volt benne félénkség. Csak egy csendes magabiztosság. Ujjai becsúsztak és suttogni kezdett.

– Teljesen nedves vagy… Felizgatsz. Megkeményít!

Nem válaszoltam rá semmit, csak hagytam, hogy a pillanat újra irányítsa az eseményeket. A hasamra fordított és farkával a farpofáimhoz dörgölődzött. Kemény volt a pénisze. Kapaszkodtam a párnába és hagytam, hogy szép ívvel az izmaim szétfeszítse. Próbáltam laza maradni, hogy a behatolás kényelmes és izgalmas legyen. Ez a fajta szex már teljesen mást hozott ki mindkettőnkből. Minél jobban játszott ki-be a farka, egyre nagyobb gátlástalanság fogott el. Az izgatás erősebb volt és a nyilalló, pulzáló érzések egy újfajta gyönyört koholtak.

– Bassz meg rendesen! – utasítottam egy hörgő hangon, mint akinek az extázis teljesen elvette az eszét. Ez pedig őt mégjobban hergelte. Tempót váltott és megvadult. A hajamba kapaszkodott és minden porcikájával azon dolgozott, hogy ezt a reggelt soha ne felejtsem el.

– Szétbaszom a popsid! – vált ő is merészebb, miközben a vállamat markolta mindkét kezével. Én pedig ott térdepeltem az ágyon, fenekem teljesen a hasához lapulva, a kemény csattogástól pedig teljesen kivörösödött a bőröm. Nem kellett sok ahhoz, hogy dupla orgazmushoz jussak a kitartó mozdulatainak köszönhetően. Érezte, ahogy szétspriccelek, térdünk alatt is átnedvesedett a textília. Hatalmas lökéssel, vad ordítással töltött meg, forró spermái már bennem voltak. Nem állt le. Tovább folytatta mindaddig, amig látta, hogy már csak halkan pihegek. Elégedetten húzta ki belőlem a farkát és boldogan állapította meg, hogy életében először szakadt fel ennyire az állatias ösztön.

Odakint már javában zajlott a város. Mi pedig tudtuk, hogy ez az este nem lezárt valamit. Hanem elkezdett. Mindketten akartuk a folytatást, nem volt szó arról, hogy ez csak ennyi lesz. Hevertünk az ágyon és hagytuk, hogy lassan teljenek a percek az indulás és a szétválás pillanatáig. De egyikünk sem volt szomorú emiatt. A telefonszám biztos kapaszkodó volt ahhoz, hogy újra és újra egymásra találjuk, akárhányszor csak találkozni akarunk egymással. És most én voltam az, aki az állomáson hosszan nézett utána, majd amikor megfordult és integetett, mosolyogva viszonoztam. Ez nem a vég… Ez a kezdet!

-vége-