I love Brașov

- A segítségére volna szükségem... – kezdett bele a vonal végén.

Végighallgattam a kérését és tetszett az ötlete. Feldobni egy városnak a tájékoztató honlapját úgy, hogy a kulturális látnivalók mellett ne csak az alapvető adatok és a heti programok legyenek feltüntetve, hanem élménybeszámolók is színesítsék a palettát.

- Ehhez el kellene utaznia Brassóba. Szeretném hát meghívni egy hétvégére, amikor tartanék Önnek egy városbemutatót, sétákkal, programokkal. Természetesen minden költségét állom, az útját, a fogyasztását. A vállalkozásomnak amolyan szolgálati lakása is van, ahol kényelmesen pihenhet.

Volt a hangjában valami kétségbeesés. Pedig az ilovebrasov.ro oldalnak jók voltak a mutatói a statisztika szerint. Azonnal meg is néztem, amint befejeztem vele a telefonbeszélgetést. Bár az oldal számomra zsúfolt volt elsőre, lényegében nem volt rossz. A fizetett reklámok miatt elvesztek az általános információk, picik voltak a betűk, giccsesek voltak a kiválasztott betűstílusok. Láttam az apró bakikat, amikre mindenképp fel kell majd hívjam a figyelmét. A kulturális programok bemutatásában is jobbnak láttam diafilmet használni, nem pedig egymás alá ömleszteni azokat. Vettem is egy papírlapot és vázlatot kezdtem. Minden észrevételemet feljegyeztem, hogy segítsek honlapját széppé és olvasottá tenni. Még akkor is voltak inspiráló ötleteim, amikor a szatmárnémeti vasútállomáson ültem azon az esti órában, amikor Brassó felé indultam.

- Valamikor hajnali 2 órára érek oda – egyeztettem vele telefonon, miután végre elfoglaltam a helyem. Alvóhelyet váltottam, mert úgy véltem, aludni is fogok. De végül nem jött össze, kicsit én is izgultam. Számomra ez volt az első ilyen megbízás. Bár most a hangja lelkesebb volt, aggódással keveredett. És zavart. Nem szerettem volna idegenként rákérdezni, hogy mi lehet ennek az oka, de bíztam abban, hogy a későbbiekben többet megtudok majd.

Az út kellemesen és csendben telt, a kabinban lévők mind aludtak. Ők Bukarestig akartak eljutni. Én a folyosón álldogáltam legtöbbször, ringatóztam a vonattal együtt és hallgattam annak egyenletes kattogását. Váltottam pár szót a kalauzzal is minden egyes alkalommal, amikor elhaladt mellettem. Rákérdeztem adott ponton, lesz-e olyan megálló, ahol beleférne egy cigi a vonat mellett, de ő válasz helyett egy kényelmesebb megoldással hozakodott elő. Megengedte, hogy sunyiba elszívjam a cigimet a mosókonyhában. Zavartan, de jólesőn fogadtam el ajánlatát. Sőt mi több, megkínált egy török kávéval is, amit ő maga főzött le percekkel korábban. Teljesen felélénkültem tőle, mire Brassóba értem. Leszálltam és körbenéztem. Figyeltem az embereket, hátha kiszúrom valamilyen módon a megbízómat. Azt mondta, fekete kabát lesz rajta, ami cseppet sem vitt engem előrébb a megtalálásában. Aztán úgy döntöttem jobb lesz tárcsáznom a számát. Amint kicsengett, megpillantottam őt, ahogy a telefonja után nyúlt. A vonat fémes csikorgása még a fülemben zengett, miközben talpam alatt megreszketett a hideg peronbeton. A levegőben nedves avar és füstszag keveredett. A hajnal színtelen fényében néztem a felém közeledő férfialakot, sötét kabátban, egyik kezében összegyűrt papírral, a másikban a telefonja lapult. Valami rövid, alig észrevehető rezdülés futott át az arcán. Nem mosoly, nem is meglepetés… inkább egy halk felismerés, mintha egy régóta várt személlyel találkozna. Hirtelen túl hangosnak tűnt ebben a kora reggeli csöndben a saját szívverésem is, de közeledésével mindez elcsitult. A távolság fogyott, de a feszültség mégsem oldódott. Inkább mintha sűrűsödött volna közöttünk. A szeme sarkában finom ráncok pihentek, amelyek nevetést és ébren töltött éjszakákat ígérnek. Éreztem, ahogy megszületik bennem egy névtelen kíváncsiság. Mire megállt előttem, már tudtam, hogy ez a találkozás mérföldkő lesz.

- Üdvözlöm – mondta lelkesen és ugyanakkor zavartan -, hogy utazott?

- Tegeződjünk, rendben? Nekem sokkal bensőségesebb, a munka is jobban megy így – mondtam neki és engedtem, hogy kivegye a kezemből a csomagom.

A kocsija felé vettük az irányt. Mielőtt elindultunk volna a szolgálati lakás felé, érdeklődött afelől, hogy szükségem-e van valamire, esetleg nem-e vagyok éhes. Kérdezett a vonatútról, a munkámról, rólam. A lakás kellemes esztétikát hordozott magában, amint átléptem a küszöböt, olyan érzésem támadt, mintha otthon lennék. A konyhai asztalon 2 üveg bor várt ránk. Egy vörös és egy fehér.

- Melyiket szereted jobban? – kérdezte, de a hangja nem volt nyugodt.

- Legyen a vörös. Az valahogy… illik ehhez az estéhez.

Hallottam a dugó halk pattanását. Néztem, ahogy a bor sötét íve lassan megtölti a poharakat. A levegőben keveredett a bor illata a lakás finom, tiszta harmóniájával, és valami megmagyarázhatatlan feszültséggel, ami a mellkasomig kúszott. Leültünk a nappaliban lévő sarokülőre, de olyan közel, hogy a térdünk néha összeért.

- A munkáról majd reggel beszélünk, jó? – mondta, mintha csak mellékesen jegyezné meg, mégis súlya volt a szavainak. Bólintottam. - Igen, ma este… csak iszunk.

A "csak" szó furcsán csengett, mintha mindketten tudnánk, hogy mennyi minden fér bele ebbe a szóba. Belekortyoltam a borba, a meleg, fűszeres íz lassan szétáradt bennem, és hirtelen túl szűknek éreztem a blúzom. A beszélgetés lassan, magától alakult: filmekről, utazásokról, apró, jelentéktelennek tűnő történetekről meséltünk, miközben a poharak újra és újra megteltek. Néha elhallgattunk, és csak néztük egymást, mintha a csend is egyfajta párbeszéd lenne. Éreztem, ahogy a falak összébb tolnak bennünket. Tudtam, hogy a munkáról tényleg csak reggel fogunk beszélni, mert ez az este valami egészen másról szólt. Megszületett egyfajta kíváncsiság, ami az önuralommal fogott kezet. Bele is gondoltam, hogy egyetlen mozdulat, egy félrecsúszott pillantás talán mindent megváltoztathatna…

Hajnali 5 óra volt már, amikor a borosüveg a szemetesben landolt.

- Hagylak mostmár pihenni… Nagyon örülök, hogy találkoztunk és azért is, hogy segítesz nekem ebben a projektben. Reggel még ügyeket intézek, déli 12-kor jövök, rendben?

- Természetesen – válaszoltam és örültem annak, hogy nem kell korán kelnem. A fejem bódult volt és vágytam egy kiadós pihenésre.

Reggel meg is volt az eredménye a borozásnak. Lüktetett a tarkóm, a homlokom. Száraz volt a szám, vízre vágytam. Az ígértek szerint pontban délben kopogott és megvárta, míg ajtót nyitok. Ott állt napszemüvegben, mintha egy a páncél része lenne. Jött részéről egy bólintás, egy udvarias mosoly, mintha csak arra utalna, hogy erről az estéről jobb is, ha nem beszélünk. Az autóban csend ült közénk, csak a motor egyenletes zúgása hallatszott. Megismerteti velem Brassó látványosságait. Elvileg városnézés és ebéd a terv, mintha mindketten turisták lennénk. A fejem a támlának döntöm, próbálom összerakni a tegnap este széteső darabjait: a feszültséget, amikor túl hosszan tartotta a tekintetemet, a pillanatot, amikor úgy éreztem, ha még egy centivel közelebb hajol, valami visszavonhatatlan történik. Most viszont a keze feszesen a kormányon, az ujjai fehéredtek a szorítástól, és a csend már nem intim, hanem nyugtalanító volt. Egyszer csak félrehúzott. A kórház parkolójában álltunk meg, olyan hirtelen, hogy a gyomrom a torkomba ugrott.

– Bocs, be kell ugranom ide egy fél órára – mondta, és a hangja túl tárgyilagos, túl sima lett. – Megvársz?

– Nem kérdés, persze… - bólintottam. Néztem, ahogy elsiet az épület felé, a hátán feszült az ing, a lépései gyorsak, szinte kapkodók voltak. Kiszálltam cigizni és közben néztem a kórház homlokzatát, a fakó betűket, a bejárat előtt álló embereket. Amikor visszaültem az anyósülésre, töprengeni kezdtem. Egyrészt lassan telt az idő, másrészt próbáltam nem gondolni arra, hogy talán valami baj van. A telefonom kijelzője üres, a saját tükörképem néz vissza rám. Amikor visszatért, mintha egy másik ember ült volna be az autóba. Az arca sápadtabb volt, a szája sarka megereszkedett, a tekintete valahol mögöttem járt és nem rajtam. Becsukta az ajtót, de nem indította be a motort. Csak ültünk, a csend pedig nehéz, szinte tapintható volt. Féltem megszólalni, mert tudtam, bármit is kérdeznék vagy mondanék, túl hangos lett volna ebben a törékeny pillanatban.

– Most amputálták anyám mindkét lábát… – kezdett bele halkan, mintha attól tartana, hogy a szavak hangosabban fájnak. – Cukorbeteg… régóta tudtuk, hogy baj lesz, de… – a mondat a levegőben maradt, befejezetlenül, mint egy félbehagyott mozdulat.

Néztem az arcát, a vonásait, amelyek tegnap este még egészen más fényben álltak össze: akkor a közelség, a bor, a feszültség rajzolta meg őket, most viszont a veszteség. A torkomban gombóc, a szavak valahol belül rekedtek. Rádöbbentem, hogy nincs olyan mondat, amely ne lenne vagy túl kevés, vagy túl sok. Csak annyit tettem, hogy óvatosan a karjára tettem a kezem, mintha attól féltem volna, hogy összetörik az első együttérző érintéstől. A tegnap esti, kimondatlan vágy hirtelen jelentéktelennek tűnik ebben a steril parkolóban, a kórház falának árnyékában, ahol a szerepek azonnal átrendeződtek: már nem megbízó és kivitelező, nem férfi és nő voltunk. Csak egy ember, aki épp akkor veszített el valamit, és egy másik, aki tehetetlenül ült mellette, és próbálta nem elfordítani a tekintetét.

- Miért nem mondtad, hogy halasszuk el ezt a hétvégét? – törtem meg a csendet, miközben könnyes arcát néztem. - Abszolút megértettem volna, hogy más a prioritás.

- Nem akartam. A vonatjegy már meg volt véve. Édesanyám pedig tegnap este került be, és végül ma reggel közölték az orvosok, hogy sajnos ezt már nem halogathatják.

Némán hallgattam a magyarázatát, miközben kézfejével próbálta eltüntetni a könnyeit. Papírzsebkendőt adtam neki. Szipogva próbált újra "férfi" lenni és összpontosítani a munkára.

- Nem szeretném, ha ez a munkába fektetett terveinket módosítaná. Menjünk a főtérre, együnk és nézzük meg a főbb épületeket – javasolta.

A hegyek felől érkező hűvös levegő lassan kisöpörte belőlünk a feszültséget. A macskakövek alattunk tompán koppantak minden egyes lépésnél, a házak színes homlokzatai pedig úgy sorakoztak, mintha valami régi díszlet részei lennének. A kanyar után egyszer csak kitárult előttünk a főtér, a Tanács tér, és megálltam egy pillanatra, mintha hirtelen túl sok lenne a fény, a színek, az emberek zaja. Ő mellettem állt meg, nem szólt, csak a könyökével finoman megérintette a karomat, mintha azt mondaná: "mostmár te is látod, milyen gyönyörű ez a hely". Leültünk egy teraszra, ahonnan ráláttunk a Tanácsház tornyára, és miközben a pincér kihozta az ebédet, azon kaptam magam, hogy a tányér szélén futó mintát bámulom, csak hogy ne kelljen a gondolataimhoz visszatérnem. Aztán megéreztem a leves illatát, a friss kenyér roppanását, és valahogy minden egyszerűbbnek tűnt. Ő mesélni kezdett valami régi brassói kirándulásról, én pedig nevettem egy félresikerült sátorállításon, és közben észrevétlenül engedtem el a gyomromban ülő görcsöt. A tér zaja körülölelt. Gyerekek futottak a szökőkút körül, turisták fényképeztek, a távolból egy utcazenész hegedűje szűrődött át a beszélgetések moraján. Ebéd után lassan sétálni indultunk, mintha nem lenne semmi dolgunk a világon. A Fekete templom sötét, komor tömbje uralta a látképet, mégis volt benne valami megnyugtató állandóság. Ahogy közelebb értünk, fotózni kezdtem a kormos köveken fekvő, hatalmas turisztikai látványosságot. A városfalak felé vettük az irányt, ugyanis a régi bástyák felől jó rálátás nyílt az egész belvárosra. Felfelé menet kicsit kifulladtam.

- Menjünk fel a lelátóra! – javasolta. Visszatértünk a kocsihoz és hagytam, hogy ő döntsön a programok sorrendjéről. Amikor kiszálltunk a lelátónál, szabadnak éreztem magam. Mint egy madár, amelyik épp most készül Brassó felett elszállni. Fentről nézve a háztetők vörös foltjait, a Tanácsház apróvá zsugorodott tornyát, a Fekete templomét… valahogy békére leltem ott, abban a pillanatban. Annyira tetszett a látvány, ami a szemem elé tárult, hogy nem akartam, hogy véget érjen. Folytak a könnyeim a boldogságtól. Olyan érzésem támadt, mintha a második otthonomra leltem volna. Nem beszéltünk a családról, a problémákról, és más kimondatlan dolgokról… Helyette azon csodálkoztunk, milyen különös, hogy egy város ennyi réteget hordoz magában: a középkori városfalakat, a bástyákat, a szűk sikátorokat, a felújított homlokzatokat. Ahogy egymás mellett ültünk, a kezünk néha összeért. És nem húztam el. Nem akartam... Közel akartam érezni őt magamhoz és éreztetni vele, hogy én is itt vagyok neki. A nap lassan lejjebb csúszott a hegyek mögött, a fény megszelídült. Egy rövid időre úgy tűnt, mintha a világ jóváhagyást adna, hogy egymás társaságát megbánások nélkül élvezhessük.

A városba visszatérve úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis pihenőt, külön-külön. Visszavitt a lakásba, hogy vehessek egy fürdőt, és hogy átöltözzek. Ő pedig el szeretett volna intézni pár dolgot odahaza. Estére újabb programmal készült, meg akarta mutatni a város arcát éjjeli köntösben. Egy pubra esett a választás. A hangulat jó volt: a zene lüktetett, a beszélgetések moraja összefolyt. Minden alkalommal, amikor valamit mondani akart, egészen közel kellett hajolnia hozzám. Az arca a fülem mellett, a lehelete csiklandozta a nyakam… Izgatott. Próbáltam mindenre figyelni: a szavaira, a zenére, a közelségére. A poharunk lassan ürült, és lassan csak egymásra figyeltünk. Amikor kiléptünk az utcára, a hűvös levegő úgy csapott arcon, mint egy óvatos ébresztés. A város már elcsendesedett, a macskaköves utcákon csak néhány kései járókelő lépdelt. Elindultunk találomra, egyik utcából a másikba kanyarodva, mintha mindketten halogatnánk azt a pillanatot, amikor vissza kell térni a lakáshoz. A lámpák sárgás fénye hosszú árnyékokat húzott a falakra, a lépteink visszhangoztak. A nehéz mondatok – kórház, amputáció, anyja – ott lebegtek a háttérben, de egyikünk sem hozta fel. Az egyik szűk utcában megállt. A ház fala mögöttünk hideg volt, a vakolat érdesen simult a kabátomnak. Rám nézett, és most először láttam rajta valami tétovázást, mintha mérlegelné, szabad-e bármit is kérnie ettől az estétől, egy ilyen nehéz nap után. A szemében ott volt a fáradtság, a félelem, és valami hálához hasonló is. Amikor közelebb lépett, nem hátráltam. A csók lassan érkezett… nem rohant, nem követelt. Inkább csak óvatosan próbálta felmérni, meddig mehet el. Amennyire élénken bennem él az első csók, annyira homályos számomra a visszaút a lakásig. Nem emlékszem pontosan, hogyan jutottunk vissza. Csak foszlányok maradtak: a kulcs csörrenése a zárban, a lépcsőfokok alattunk, a folyosó félhomálya. A szobában hirtelen túl közel lett minden: a falak, az ágy, ő. Mégis, mielőtt bármi történt volna, megállt, és rám nézett, mintha engedélyt kérne nemcsak tőlem, hanem attól a naptól is, amelyet maga mögött hagyott. Láttam rajta, hogy a gondolatai még mindig vissza-visszatérnek a kórházi folyosóra, az anyja ágyához, a kimondott mondathoz: "most amputálták mindkét lábát". A kezem óvatosan az arcára tettem. Az ujjaim a szemöldöke fölött haladtak végig, mintha ezzel próbálnám kisimítani a ráncokat, amelyeket ez a nap csúnyán odarajzolt. Amikor közelebb húzott magához, nem volt benne semmi sietség. Nem arról szólt, hogy elfelejtsen, hanem arról, hogy egy kis időre ne legyen egyedül azzal, amit nem tud megváltoztatni. A mozdulataink inkább emlékeztettek egy óvatos párbeszédre, mint valami hirtelen fellobbanó szenvedélyre: kérdések és válaszok voltak érintésekben elmondva. Éreztem, ahogy néha elakad a levegő a mellkasában, mintha egy-egy pillanatra visszarántaná valami a kórházi szobába, és ilyenkor csak szorosabban öleltem, nem szavakkal, hanem azzal, hogy nem engedem el. Nem neveztük nevén, mi történik köztünk, nem ígértünk semmit, csak hagytuk, hogy a közelség egy estére kipárnázza a közös napunk éles széleit. Később, amikor a sötétben feküdtünk, a város tompa zaja beszűrődött az ablakon. A feje a vállamon pihent, a lélegzete lassan egyenletessé vált. Cirógattam a haját, hallgattam szuszogását. Nem tudtam, mit hoz a holnap, mit jelent majd mindez kettőnknek, de abban a pillanatban csak az számított, hogy nincs egyedül a fájdalmával.

Másnap reggel békésebb volt. De tudtam, hogy mindez csak addig marad meg, amíg ki nem lépünk a lakásajtón. A reggelt rántottával indította, majd megkért, hogy kísérjem el néhány reklámmegbeszélésre. Félrevonultam készülődni, majd bekulcsoltuk az ajtót és az autójába pattantunk.

- Tudtál valamelyest aludni? – kérdeztem óvatosan.

- Tele voltam gondolatokkal. Rengeteg dolgot kell előkészítsek apámmal, hogy az anyám ápolásával járó nehézségek ne tornyosuljanak fel. Szerencse, hogy földszinti lakásban élünk… - hallgatott el, mintha le is zárta volna ezzel ezt a párbeszédet. Nem is erőltettem. Jobbnak láttam, ha várok, hogy akkor beszéljen erről, amikor ő szükségét érzi. Arról sem akartam faggatni, hogy mi is lesz most kettőnk között. Őszintén megvallva, nem is így indultam el Szatmárnémetiből, hogy én azon a hétvégén bepasizom.

Megérkeztünk egy vásárcsarnokhoz. Az emeleten teraszos étterem. Itt volt megbeszélése. A menedzser közénk ült és vendégül látott minket. Az ételek és italok mellett üldögélve csendben fogyasztottam és hallgattam a két férfi társalgását. A kézfogás után magunkra hagyott. Erősen sütött a nap, de szerencsére napernyő tartott árnyékot nekünk. Az együtt töltött időt jópár telefonhívás zavarta meg, megbízóm ebédje közben szépen ki is hűlt. De nem foglalkozott ezzel, amúgy is inkább csak turkálta a tányér tartalmát.

- Nem bírom a meleget, menjünk – mondta, kicsit mérgesen. Szerintem újra rátörtek a gondok, talán lelkiismeret furdalása is volt az éjszaka miatt. Tovább folytattuk a városnézést. A színes, barokk homlokzatok és a hegyek minden irányból a lepéseinket követték. Közben mesélni kezdett. Újabb történetek és titkok láttak napvilágot. Ittam minden szavát. A megbízóm olyan kis udvarokat, kapualjakat és eldugott kávézókat mutatott, amelyekről egy útikönyvben sem olvastam. A városfalak mentén sétálva elképzeltem, hogyan nézhetett ki Brassó évszázadokkal ezelőtt, miközben ő a régi védművek szerepéről és a helyiek mindennapjairól mesélt.

- És itt van Európa legkeskenyebb utcája – mutatott fölfelé, ahol megpillantottam a vastáblát: Cérna utca. Végigsétáltunk rajta. Házak falai között haladtunk, szemünkbe sütött néha a nap. Mellettem haladt és ujjait az én ujjaim közé fonta. Szinte észrevétlenül. Ez a brassói városlátogatás számomra sokkal több volt egy egyszerű kiruccanásnál, és ezek szerint neki is többet jelentett. Olyannyira, hogy váratlanul azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy bemutasson édesapjának. Az ő otthonukban. Kicsit gyorsnak éreztem mindezt, elsősorban a családi problémák miatt, amibe csak úgy belecsöppentem. Másrészt az elmúlt éjszaka történéseit meg se beszéltük, és nem volt tiszta egyikünknek sem, hogy hogyan alakul tovább a mi kapcsolatunk. De nem akartam tiltakozni, így hát hagytam magam meggyőzni.

Kocsival hamar megérkeztünk. Beléptünk az ajtón, és a nappaliban várt az édesapja. Talán kissé ünnepélyes volt, de szerintem csak leplezni akarta a házastársát ért nehézségek miatt érzett szomorúságát. Amint rám mosolygott, a mellkasomban szorító feszültség mintha egy árnyalattal enyhült volna. A tekintetében megült valami türelmes kíváncsiság, pont mint a fia tekintetében. Leültetett maga mellé, mintha már régi ismerős lennék. Hangja lágyan, szinte apai gondoskodással töltötte be a szobát. Óvatosan kérdezgetett rólam, a fiáról, mintha egy törékeny, még formálódó történet lapjait lapozgatná. Érdeklődött, milyen vele dolgozni, hogyan látom őt, mit gondolok róla. Minden válaszom mögött ott bujkált valami kimondatlan… Valami, amitől egyszerre lett nehezebb és könnyebb a levegő. Éreztem, hogy reméli: nem csak a munkáról beszélek, hanem arról a finom, alig körvonalazható érzésről is, amit az előző éjszaka szülhetett. A zavarom ellenére a szavaim lassan őszintévé váltak, és ahogy meséltem, rájöttem, mennyire fontos lett számomra az, akiről beszélek. Amikor végül bementünk a megbízóm szobájába, megkönnyebbültem. A munkáról kezdtünk beszélni, a feladatokról, a határidőkről, mintha mindketten kapaszkodót keresnénk a megszokott témákban. Mégis, a mondatok között egyre hosszabbak lettek a csendek, és ezekben a csendekben sokkal több minden történt, mint a kimondott szavakban. Éreztem a tekintetét rajtam, és minden pillantása óvatosan, gyengéden bontotta le a köztünk maradt falakat. Ajkai az enyémet keresték. Könnyedén csókolt, mintha évek óta együtt volnánk. Végül halkan, mégis félve kérte, hogy maradjak vele itt, éjszakára. Nem volt a hangjában követelőzés, csak egy őszinte, törékeny kérés, amelyben benne volt minden bizonytalansága és minden reménye. A szívem hevesen vert, a gondolataim kuszán kavarogtak, mégis valami mély, nyugodt bizonyosság kezdett kibontakozni bennem. Nem az éjszaka ígérete volt fontos, hanem az, hogy mellette lehetek, hogy a jelenlétem megnyugtatja, és hogy az ő közelsége bennem is valami régóta hiányzó békét ébreszt. Amikor igent mondtam, nem csak egy kérésre válaszoltam, hanem arra a lassan, óvatosan szövődő érzésre is, amely már elkezdte átírni mindkettőnk történetét.

Újabb borosüveg került elő, a poharak megteltek. Az ital megalapozta a hangulatot, oldotta mindkettőnkben a feszültségeket. Az ablakon beszűrődő, tompa fényben ültünk egymással szemben, közelebb, mint ahogy eddig valaha mertünk. A csend nem üres, inkább puha, mint egy takaró, amely alatt minden kimondatlan gondolat mocorog. Éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobbant, miközben a tekintetét kerültem… mégis újra és újra visszatértek hozzá, mintha vonzott volna valami láthatatlan erő. Kipattant a gomb a blúzomon, ujjbegyei melltartóm pántját fonták le vállamról. Az érintés végigfutott rajtam, mintha a bőröm emlékezne minden elfojtott vágyra. Bizonytalan mosoly bujkált a szám sarkában, és éreztem, hogy az arcom forró. Majd a testem is egyre jobban felhevült. Sorra kerültek le rólam a ruhadarabok. A lélegzete finoman súrolta az arcomat, és éreztem, ahogy a mellkasom az övé ritmusához igazodik. Nem mondott semmit, csak a szemembe nézett, és abban a pillanatban tudtam, hogy nem kell szavakba önteni semmit. Lassan, szinte észrevétlenül én is közelebb hajoltam, mintha egy láthatatlan vonal mentén haladnánk egymás felé. Lesegítettem az ingét, majd a derekára csúszott a kezem. Az egyik karja óvatosan a derekam köré fonódott, közelebb húzott magához, de mozdulataiban továbbra is ott volt a tisztelet. Az ajkaimról vállamra csúszott az ajka, majd a melleimre. Ráérősen cirógatta mellbimbóim, én pedig néha észbekaptam, hogy viszonoznom kellene a törődést. Egyre szorosabban ragadtam meg a karját és hagytam, hogy az ágyra fektetve tovább haladjon lefele. A csípőm vonalán haladva már hallhatta is, ahogy pihegésem nyögéssé formálódik és remegve vártam, hogy eggyé váljon vele. A gondolataim elcsendesednek, csak a pillanat maradt: a melege, az illata, a keze gyengéd szorítása, majd fallosza találkozása női mélységemmel. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha a világ leszűkült volna kettőnkre, és minden, ami eddig félelmetes volt, most halkan, észrevétlenül szertefoszlik. A testünk ringatózása nem hagyott alább, sikítottam a gyönyörtől, közben le nem vette tekintetét rólam. Éreztem, ahogy izmai feszülnek és pulzálnak. Bennem is. Az izzadságcseppektől nedves lett alattam a lepedő. A szoba megtelt a szeretkezés illatával, a hangommal, az ő hangjával. Felnyögött és kapaszkodott belém mindkét kezével, mintha ettől mélyebben lövellne belém. Aztán óriási csend. A karjaiba zárt és meztelenül az ágyon hagytuk, hogy ránk hajnalodjon.

Reggel, amikor megébredtem, már javában tűzött a nap. Nem találtam őt mellettem. Halk sípolást és hörgést hallottam a zárt terasz sarkából, közvetlenül a szobája mellett. Nem tudtam, mi lehet az, ezért gyorsan felöltöztem és a hang irányába indultam el. Amint kidugtam a fejem az ajtón, megpillantottam őt… egy oxigénes palack és egy készülék mellett. Orrából cső lógott ki. Meglepődtem.

- Friss oxigénre van szükségem minden reggel, és kerülnöm kell a port, a füstöt, az állati szőrt, és mindent, ami nehezíti a légzésem. – kezdte meg a magyarázkodást, amikor látta rajtam a zavartságot. – Az átlagosnál kisebb a tüdőm, és ha nem vigyázok rá, összeomolhat a keringése.

- Ez mennyire súlyos? – kérdeztem meg végül, hosszú, percekig tartó hallgatás után.

- Szerinted? Ha minden nap oxigénpalackra kell kapcsolódjak 20 percre? – kérdezett vissza válaszul, kicsit ironikusan.

Bosszantott és zavart is a tény, amivel szembesültem. Belecsöppentem egy család magánéletébe, de olyan mélyen, mint még soha máskor. Nem elég, hogy a két férfi meg kell szervezze az anya gondozását és helyettesítését az eddig vállalt teendőkben, de maga a fiúgyermek egészsége is kritikus. Nem emelhet, nem erőltetheti meg magát, steril környezetben kell élnie. Rengeteg lemondással jár.

- És erről miért csak most beszélünk? – ültem le vele szembe és választ vártam.

- Nem számítottam arra, hogy összejövünk.

Percekig csengett ez a mondat a fülemben. Tehát ő úgy látta, hogy mindennek lehet folytatása is. Ez mind szép és jó lenne, ha nem volnának ezek a nehéz körülmények. Amiről eddig nem tudtam és egyik napról a másikra nem is lehetett ezeket megemészteni. És nem tudtam megemészteni napokkal odébb se. Szépen elbúcsúztunk a vonatállomáson és elindultam Szatmárnémeti felé, néhány órával később. Nem fixáltunk le semmit kettőnkkel kapcsolatban, de éreztem az elválás pillanatában is, hogy óriási reményeket fűz hozzám, kettőnkhöz. Nem csak szakmailag. Feltört bennem számtalan érzés, nem hagytak nyugodni. A munkával is megrekedtem emiatt, így várnom kellett, amíg a gondolatok letisztulnak bennem. Ezt az is nehezítette, hogy szinte minden nap felhívott telefonon. Beszámolt arról, hogyan éli meg édesanyja hazaérkezését, hogyan éli meg az én hiányomat.

- Egész nap csak sír! Nem tudom, meddig bírom ezt, nagyon megvisel. Szeretnék hozzádbújni a nehéz percekben, de nem vagy itt…

Nagyokat nyeltem, amikor hallottam a kétségbeesett hangját, éreztem benne a vágyakozást, hogy támasza legyek. A menedéket látta bennem. De nem lehettem az… Szerettem volna, de nem ment. Túl sok mindent kellett volna feláldozzak. A honlaphoz fűződő feladatokat szépen lassan elvégeztem, az élménybeszámolókat az élénken megmaradt lelkesedéssel írtam meg. Amikor minden munkával készen voltam, e-maileztem őket. Majd igyekeztem felkészülni a videóbeszélgetésünkre. Tisztán emlékszem, milyen boldog volt, hogy videón láthat. Elmondta, hogy a vártnál is jobbak az írásaim és hogy nagyon boldog, hogy rámtalált. És azonnal fel is hozta témának a viszontlátást, érdeklődött, mikor utaznék el hozzá újból. Becsuktam a szemem és erőt gyűjtöttem.

- Sajnos többet nem megyek... – vágtam bele - Nem mehetek. Túl sok áldozattal jár a részemről, és nem merem vállalni.

- Ne, ne, ne!- tiltakozott, bízva abban, hogy gyökeresen meg tudja változtatni döntésem.

- Nem fog menni. Fel kell adjam a lakásom, a macskáim. Le kell szokjam a cigiről. Mindezt úgy, hogy lehet mégsem fogunk jól kijönni. Szexelni sem lehet… vagy csak módjával, mert az is veszélyezteti az egészségi állapotodat. Ez nekem túl sok úgy, hogy más az életvitelünk.

Nyelte a könnyeit és nézett rám. Láttam, ahogy videón keresztül, a szemem láttára omlik össze. Bízott bennem, én voltam a reménysugara ebben a nehezített pályán. Én pedig szégyelltem magam, hogy nem vagyok az.

- Csak úgy tudom ezt elfogadni, ha még egyszer találkozunk. Utoljára. Hogy le tudjam zárni a kettőnk kapcsolatát – mondta ki sírva.

Egy pillanatra nem kaptam levegőt. A képernyőn az arca elmosódott a könnyektől, a hangja remegett, és minden szava úgy vágott belém, mintha engem is darabokra szedne. Tudtam, hogy igaza van: ennyi idő, ennyi beszélgetés, ennyi remény után nem lehet csak úgy, egy kattintással lezárni mindent. Mégis, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy újra ott álljak előtte, testközelben, és lássam, mit tesz vele a döntésem.

– Nem tudom, hogy menni fog-e… – suttogtam, inkább magamnak, mint neki. – Félek, hogy ha újra látlak, nem leszek elég erős.

Közelebb hajolt a kamerához, mintha így át tudna nyúlni a távolságon.

– Kérlek… – csak ennyit mondott, de ebben az egy szóban benne volt minden: a kapaszkodás, a harag, a csalódás és az a makacs szeretet, amit még irántam érzett.

Éreztem, ahogy a bűntudat lassan szétterjed bennem, mint valami nehéz, sűrű köd. Nem akartam tovább bántani, de azt sem tudtam, hogyan védjem meg magam attól, hogy teljesen felőröljön ez a helyzet. Ha elmegyek hozzá, újra látom a szemében azt a reményt, amit most próbálok eloltani. Ha nem megyek, örökre az maradok számára, aki gyáván, egy képernyő mögül lépett ki az életéből.

– Sajnálom… – mondtam ki zokogva, és közben tudtam, hogy ezzel minden álmát összetörtem.

A hívás véget ért, a képernyő elsötétült. Ott maradtam a saját csendemmel, és azzal a kérdéssel, hogy vajon helyesen cselekedtem-e? Melyikünkért próbálok most inkább felelősséget vállalni? Érte, vagy végre egyszer magamért? Sosem fogok választ kapni…

-vége-