Fegyverszünet

A katonai bázis hangárjában fojtogató volt a hőség. A levegőben gázolaj és puskapor szaga keveredett a katonák kölnijével. Újságíróként tucatnyi ilyen sajtótájékoztatón jártam már, de ez a nap más volt. Fáradt is voltam, és a levegő is fülledt. Egy békefenntartó misszióból frissen visszatért egységet ünnepeltek, és emiatt a sajtót is odacsődítették. A vaku villanások és a feszengő katonák között azonban volt valaki, aki abszolút nem illett a díszletek közé: Krisztián. Ott állt a pódium szélén, merev vigyázzállásban, de a teste minden rezdülése egy ugrásra kész ragadozóra emlékeztetett. A kitüntetések szabályos sorban csillogtak a makulátlan, feszülő díszegyenruháján, ami alig bírta elrejteni brutálisan széles vállait. Kopasz feje alatt az arca mintha márványból lett volna kifaragva: kemény, markáns vonások, amit a sűrű, vöröses szakálla tett még férfiasabbá. De ami igazán foglyul ejtett, az a szeme volt. Olyan acélkék tekintettel pásztázta a tömeget, mint aki nem a kamerákat látja, hanem a láthatatlan veszélyt. Amikor a kérdésekre került a sor, felemeltem a kezem.

– Andrea vagyok a Szatmári Magyar Hírlaptól. A jelentések szerint az őrnagy egysége... – a hangom elakadt, mert abban a pillanatban, ahogy Krisztiánra utaltam, rám is nézett. Egyetlen másodperc alatt a hangár összes többi embere megszűnt létezni. A tekintete végigfutott az alakomon, elidőzött a testhezálló fehér blúzomon, a vörösre rúzsozott számon, majd visszaért a szemembe. Olyan nyers, elektromos feszültség vibrált közöttünk, ami szinte égette a bőrömet. Éreztem, ahogy a pulzusom a torkomban lüktet, a testem minden porcikája feszültté vált a hirtelen jött, ősi vonzalomtól.

– A parancsot teljesítettük, kisasszony. A veszteségek ellenére is – felelte. A hangja mély, rekedtes morajlás volt, ami nem a torkából, hanem a mellkasa mélyéről tört fel. Nem vett le a szemét rólam, és én tudtam, hogy abban a pillanatban nemcsak a kérdésemre válaszolt, hanem valami sokkal többre. A hivatalos rész lezárása után a tömeg a büféasztalok felé áramlott. Én a jegyzetfüzetemet szorongatva próbáltam rendezni a gondolataimat, amikor egy nehéz, meleg árnyék vetült rám. Megfordultam. Krisztián állt előttem, alig egy karnyújtásnyira. Közelről még monumentálisabbnak tűnt, a belőle áradó domináns energia szinte fojtogató volt.

– Nem fejezte be a kérdést, Andi – mondta, és a nevem olyan intimen hangzott a szájából, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

– Elvesztettem a fonalat. Ritkán fordul elő velem – vallottam be őszintén, és egy kihívó félmosollyal próbáltam leplezni, hogy a térdem remeg a közelségétől. Krisztián lassan közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem a belőle áradó tiszta tesztoszteron és a drága, fás parfüm illatát. A keze – egy hatalmas, bőrkeményedéses katonakéz – megmozdult, és mintha csak véletlenül tenné, a mutatóujja hegyét finoman végighúzta a könyököm belső, érzékeny felületén. A hideg futkározott a hátamon a gyönyörtől.

– Akkor javaslom, keressük meg a fonalat egy csendesebb helyen – suttogta, miközben a szemei szinte sötétre változtak a vágytól. – Mert én mostantól semmi másra nem akarok figyelni, csak magára.

A körülöttünk lévő újságírók és tisztek mind minket néztek. Láttam a kolléganőim arcán az irigységet, a férfiak tekintetében a féltékeny elismerést. Krisztián nem törődött velük. Úgy nézett rám, mint a hadizsákmányára, amit soha, senkinek nem fog odaadni. És én abban a pillanatban önként adtam meg magam ennek a veszélyes, csodálatos fogságnak.

Krisztián fekete, sötétített üveges terepjárója pontban nyolckor fékezett le a lakásom előtt. Amikor beszálltam, a kocsiban a halk, mély basszusú zene és az ő nehéz, fás parfümje terjengett. Nem szólt semmit, csak megragadta a kezemet, a combomra fektette, és a sajátos, durva ujjaival összefonta az enyémeket. Nem étterembe mentünk. Az ő minimalista, rideg, mégis elegáns lakásában kötöttünk ki, ahol a hatalmas ablakokon át a város fényei világítottak.

– Kérsz valami italt? – kérdezte, miközben lefejtette magáról a nehéz zakóját. A fehér inge alatt kirajzolódtak a hátizmai, a vállára simuló anyag feszült a mozdulataitól.

– Egy pohár bor jöhet – feleltem. Próbáltam lazának tűnni, de a torkom kiszáradt a vágytól.

Krisztián odalépett a konyhapulthoz, kitöltötte a bort, majd megfordult. Nem adta a kezembe a poharat. Letette a pultra, és lassú, kimért léptekkel elindult felém. A tekintete vad volt, a pupillái tágak, mintha egy célpontot cserkészne be. Megállt előttem, és a puszta jelenlétével a falnak hátráltatott.

– Egész nap te jártál a fejemben, Andi. Nem tudtam aludni, nem tudtam dolgozni. Megőrjítesz – suttogta, és a hangja mélyről jövő számonkérésnek hatott.

Felemelte a kezét. A hatalmas, sebhelyes tenyere a nyakamra simult. Nem szorított meg, de a szorítása határozott volt, éreztem a bőrömön a pulzusának vad lüktetését. Végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkamon, kissé szétnyitva azt. Önkéntelenül felsóhajtottam. Ez volt a jel, amire várt. Krisztián váratlanul, szinte éhesen tapadt a számra. A csókja nem volt puha; nyers volt, követelőző és mindent elsöprő. A nyelve mélyen és magabiztosan térképezte fel a számat, miközben a másik kezével a derekamra csapott, és olyan erővel rántott magához, hogy a medencénk keményen egymásnak ütődtek. Éreztem a férfiasságának merev, lüktető bizonyítékát is. A falnak préselt, a testével teljesen elzárva előlem a külvilágot. A kezei önálló életre keltek: feltépték a blúzom gombjait, a vékony selyem zizegve hullott a padlóra. Krisztián egy pillanatra hátralépett, és végigmérte a csipkemelltartómba zárt melleimet. A szeme sötét tűzben égett.

– Gyönyörű vagy. Az enyém vagy – morogta, és a hangjában lévő birtoklási vágytól megborzongtam.

Nem várt a hálószobáig. Megragadott a combjaimnál fogva, és egyetlen könnyed mozdulattal felkapott. Átkaroltam a széles nyakát, a lábaimat a dereka köré fontam, miközben ő a nappali közepén álló nagy bőrdíványra fektetett. Az ingét már én téptem le róla, a körmeimet mélyen a vállába süllyesztve, ahogy megláttam a mellkasát borító tetoválásokat és a lőtt sebek halvány nyomait. Ezek a hegek csak még veszélyesebbé, még vonzóbbá tették. Krisztián letérdelt a lábaim közé. A mozdulatai gyorsak, katonásan precízek voltak, ahogy megszabadított a maradék ruhámtól is. Nem volt helye játéknak vagy finomkodásnak. Amikor a lábaimat szélesre tárta és a válla alá gyűrte, a szemembe nézett. Olyan mélyen látott belém, hogy elfelejtettem a saját nevemet is.

– Nézz rám, Andi. Csak rám figyelj – parancsolta. Amikor egyetlen, erőteljes lökéssel magáévá tett, a sikolyom beleszorult a levegőbe. A mérete és a nyers ereje azonnal kitöltött, a gyönyör hullámai pedig elektromos áramként futottak végig a testemen. Krisztián vadul, kíméletlenül diktálta a tempót. Minden egyes lökésénél a kanapé bőre csikorgott a testünk alatt, a bázisról hozott feszültsége és agressziója tiszta, fojtogató kéjjé alakult át. A kezeivel lefogta a csuklómat, a fejem mellé szorítva őket, miközben a szája a nyakamat marta, forró és nedves nyomokat hagyva a bőrömön. Nem tudtam mozdulni, teljesen ki voltam szolgáltatva a dominanciájának, de ez a kiszolgáltatottság életem legintenzívebb orgazmusához vezetett. Amikor elértem a csúcsot, a testem rázkódott a kéjtől, ő pedig egy mély, állatias ordítással követte a példámat, mélyen bennem lüktetve. Később, a hálószoba sötétjében feküdtünk. Krisztián a hátán feküdt, a karja szorosan a mellkasára vont, mintha egy láthatatlan falat húzna kettőnk és a külvilág közé. A szemei nyitva voltak, a plafont nézte a sötétben. Amikor megmozdultam, hogy közelebb bújjak hozzá, a karja hirtelen rándult egyet, és a markolása a vállamon túl erős, szinte fájdalmas lett.

– Ne mozogj – mondta halkan, de a hangjából teljesen eltűnt a szerelmi mámor. Rideg volt. – Maradj itt. Látnom kell, hogy nem mész sehova.

Ez volt az első pillanat, amikor a hátamon végigfutott a hideg – nem a vágytól, hanem valami egészen mástól.

A kezdeti mindent elsöprő szenvedély lassan egy láthatatlan, de rideg börtönné alakult át. Krisztián szerelme nem ismert határokat, de a ragaszkodása idővel kisajátítássá és mániákus ellenőrzéssé torzult. A telefonhívások száma napról napra nőtt; ha nem vettem fel másodperceken belül, azonnal számonkérő üzenetek tucatjai árasztották el a kijelzőmet. A frontról hozott démonjai – a mindenhonnan leselkedő árulás és veszély érzete – mintha most ellenem fordultak.

Egy péntek este a feszültség végleg áttörte a gátat. A szerkesztőségben maradtam egy késő esti leadás miatt. A tördelő munkatársam ült velem a monitor előtt, a cikkem utolsó simításait végeztük. Mire végeztünk, este tíz is elmúlt. Krisztián a szerkesztőség előtt várt a terepjáróban, a sötétben járó motorral. Amikor kiléptem az épületből, a tördelő még utánam szólt, barátian:

– Remek munka volt, Andi, vasárnap folytatjuk! – mosolygott.

Beültem a kocsiba és csókkal akartam köszönteni Krisztiánt, de falba ütköztem. A levegő azonnal megfagyott körülöttem. Elutasító, tartózkodó volt. Krisztián nem indult el. A kezei fehéredő bütykökkel szorították a kormányt, a kopasz fején lüktetett egy vastag ér, a szemei pedig vörösesen izzottak a dühtől a műszerfal halvány fényében.

– Ki volt ez? – a hangja olyan halk és fojtott volt, mint a vihar előtti dörrenés.

– Csak a tördelő. Munkatársam. Mondtam, hogy egy cikken dolgozunk... – próbáltam nyugodt maradni, de a gyomrom görcsbe rándult.

– Ne hazudj nekem, Andi! – csattant fel, és a tenyerével akkorát csapott a kormányra, hogy a duda élesen felvisított a csendes utcában. Önkéntelenül összerándultam. – Láttam, ahogy rád nézett. Láttam, ahogy hozzád ért! Azt hiszed, hülye vagyok? Azt hiszed, nem veszem észre, ha egy másik hím körbeudvarolja a nőmet?

Tágra nyílt szemekkel és döbbenten hallgattam a fortyogását.

– Krisztián, eltúlzod. Csak kollégák vagyunk… – a hangom elcsuklott, a kezdeti kiábrándulás helyét átvette a felesleges és értelmetlen magyarázkodás.

– A munkád? – fordult felém, és a hatalmas teste rám nehezedett az autó szűk terében. – Az én hátam mögött senki nem csinál belőlem bolondot. Te az enyém vagy. Mindenki más takarodjon mellőled. Megértetted?

A tekintetében nem a szerelmes férfit láttam, hanem a kiszámíthatatlan katonát, aki egy nem létező ellenséggel harcol. A fenyegetés szinte tapintható volt, a félelem jéghideg ujjaival marta a torkomat. Nem a régi, vidám és céltudatos Andi voltam már, hanem egy megfélemlített vad, aki csapdába esett. Amikor hazaértünk, a dühéből hirtelen kétségbeesés lett. Az úton végig hallgattam, mint egy durcás kislány. Ebből ő úgy érezte, hogy elvesztett. Amikor ki akartam szállni az autóból, utánam nyúlt.

– Ne hagyj el, Andi... kérlek. Mindenki elhagyott ott kint. Te nem teheted. Megőrülök, ha elveszítelek – mormolta megtörten.

Ezen a ponton a katonai fegyelem teljesen szétesett, és a kétségbeesését ismét csak egyféleképpen lehetett lecsillapítani. A testem volt az egyetlen menedéke. A szex volt maga a fegyverszünet. Megfogtam a kezét és jeleztem egy fejbiccentéssel, hogy feljöhet a lakásomba. Ahogy beléptünk az ajtón és a kanapéra letettem a táskám, már mohón rámugrott. Lefektetett és a ruháimat szinte letépve, a bűntudat és a birtoklási vágy keverékével temetkezett belém a díványon, miközben én a sötét plafont nézve éreztem, ahogy a szerelem végleg elvérzik bennem a rettegés miatt.

A fojtogató hurok érzését a következő napokban is magamon éreztem. Végül teljesen rám is záródott. Az utolsó este a lakásom csendjében indult, de a levegőben már ott vibrált a vihar előszele. Krisztián órák óta szótlanul ült a sötétedő nappaliban, a telefonját szorongatva, az állkapcsa ütemesen rándult. A paranoiája ekkorra már minden józanságot felőrölt: a fejemben lévő csatazaj teljesen átvette felette az irányítást. Amikor megcsörrent a telefonom a konyhapulton, a mozdulatai ijesztően gyorssá váltak. Még a kezembe sem tudtam venni a készüléket, Krisztián már ott termett. Egyetlen durva mozdulattal kitépte a kezemből a telefont, és a falhoz vágta. A kijelző szilánkokra tört, a darabjai zörögve hullottak a parkettára.

– Elég volt a titkolózásból! – ordította, és a hangja megrázta a szoba falait.

A szemei tágra nyíltak, a pupillái teljesen elnyelték az acélkék íriszt. Nem a szerelmem volt már. Egy megvadult, sarokba szorított katona állt velem szemben.

– Krisztián, fejezd be! Kérlek, most menj el! – kiáltottam, és a hátrálás közben a hátam keményen nekiütközött a konyhaszekrénynek.

Nem maradt menekülési útvonal. Krisztián meg se hallotta, amit mondtam. Lépett egyet felém, a hatalmas, tetovált alakja teljesen eltakarta a fényt.

– Azt hiszed, elmegyek? Azt hiszed, elhagyhatsz azok után, amit közösen átéltünk? – sziszegte az arcomba, és a forró, kapkodó lélegzete irritálóvá vált. A kezei a vállamra csaptak, és olyan erővel lökött meg, hogy a fejem koppant a bútoron. A kiábrándulásom ebben a másodpercben végleg tiszta, bénító rettegéssé változott. Krisztián felemelte a jobb kezét. Az ujjai nehéz, kőkemény ökölbe rándultak. Láttam a karján megfeszülő ereket, láttam a szemében a tébolyt, ahogy a kéz a magasba lendült. Időm sem volt sikítani. Ösztönösen behunytam a szememet, elfordítottam az arcomat, és várva a becsapódást, felkészültem a legrosszabbra… Hallottam a puffanást, a törés zaját. Arcomra hullott valami, ezért kinyitottam a szemem. A fejem feletti szekrényajtó kapta végül meg az öklöt és faszilánkok szálltak a levegőben. Torkon ragadott és hátraívelt a gerincem. Másik kezével a konyhapultra emelt fel és már bontotta is ki a nadrágján a szíjat. Kereste a bugyimat, hogy lerángathassa rólam, a szex most büntetőeszköz lett volna.

- Elég!- nyögtem ki nehezen és próbáltam eltolni magamtól. Jött a pofon, miközben az egyik keze még mindig a torkomat szorította. Sírni kezdtem, és éreztem, ahogy a combom között kézzel próbál utat keresni a péniszének.

- Ne!- ordítottam torkom szakadtából. A tüdőm hirtelen, kétségbeesetten szívta be a levegőt, mintha a víz alól bukkantam volna fel. Sikoltva, rángatózva ültem fel az ágyban. A takaró a lábam köré volt csavarodva, mint valami béklyó. A szívem olyan eszeveszetten vert a mellkasomban, hogy szinte fájt, a veríték patakokban folyt a hátamon, a hálóingem teljesen a bőrömre tapadt. Körbepillantottam. A szobában csend volt. Sehol egy katonai bázis, sehol a gázolaj szaga, se törött telefon a padlón. A függönyön keresztül a kora reggeli napfény lágyan, aranybarna csíkokat rajzolt a szemközti falra. A macskáim békésen szunyókáltak az ágy végében, a kinti utcáról pedig csak a távoli városi forgalom megszokott moraja hallatszott. Lassan felemeltem a kezem, és megtapintottam az arcomat. Ép volt. Nem fájt semmim. Krisztián nincs. Nem volt féltékenység, nem volt agresszió, és nem volt fojtogató fegyverszünet sem. A mindent elsöprő szerelem, a katonatiszt jéghideg paranoiája, a hálószobai vadászatok és a fenyegető ököl csak egy rossz álom volt. Egy végtelenül valóságosnak tűnő rémálom. 

Mélyen, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és a fürdőbe vonultam zuhanyozni. A felfrissülés mosolyt csalt az arcomra és örültem annak, hogy nem vagyok benne egy ilyen drámai helyzetben. Azonban amikor magamra tekertem a törölközőt és a tükör elé álltam, megtorpantam. A pára lecsorgott az üvegen és egy pár betűt véltem kirajzolódni… CRIS…

- vége -