Az ismerősöm már a kabátját gombolta, miközben én a pult mögött álló vaskos mappát lapozgattam. A cukrászda még félálomban volt. A kávégép időnként felhördült, mintha álmosan próbálná magához téríteni magát, a vitrinek üvegén pedig napos őszi fény csúszott végig.

– Andi, nekem most tényleg mennem kell.

– Mennyi időre? – kérdeztem fel sem nézve.

– Egy órára. Legfeljebb másfélre.

Felnéztem a papírok mögül, és összehúztam a szemem. Ezt az emberek általában akkor mondják, amikor pontosan tudják, hogy két óra múlva sem lesznek sehol. Elnevette magát, és a vállára dobta a táskáját. Látta rajtam, hogy nem hiszem el neki, hogy belefér a teendője másfél órába.

– Te újságíró vagy, Andi. Pontosan tudod, hogy a valóság és a kommunikáció között néha van egy kis… kreatív különbség.

– Az újságírást már csak lélekben művelem. Most egy kicsit más vizekre evezem. Szabadúszóként… - helyesbítettem.

– Nekem mindegy. A lényeg, hogy tudsz szépen beszélni.

– Ezért hagysz itt? – lepett meg a kijelentése.

A pult szélére tett egy kulcscsomót.

– Nézd át a receptúrákat. Meg a régi reklámszövegeket. Írd össze, szerinted miből lehetne valami használhatót kihozni. Ha pedig betér valaki… Akkor szolgáld ki.

A szemöldököm felszaladt. Méghogy én? Nem is ismerem a cukrászda kínálatát.

– De én nem dolgozom itt.

– Ezt most ne kössük az emberek orrára – mondta fogai között préselvén ki a levegőt.

– És ha valaki bejön?

– Mosolyogsz.

– Ha tortát vagy sütit kér?

– Azt odaadod neki.

– És ha valaki elrabol?

Megállt az ajtóban, majd hátrafordult.

– Na, az már a te problémád.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán egyszerre nevettünk fel.

– Na jó, menj! Egy óra! – mutattam fel az ujjamat.

– Jó, jó... –hallatszott még az utcáról, majd az ajtó bezárult. A kis csengő csilingelve búcsúzott. Én pedig ott maradtam, egyedül, egy cukrászdában, egy halom recepttel és azzal a különös érzéssel, hogy valamiért ez a délelőtt nem egészen úgy fog alakulni, ahogy eredetileg elképzeltem.

Szeretem Szatmárnémetit ősszel. Nem a hűvös levegő miatt. Hanem azt a különös lassúságot szeretem, ami ilyenkor ráül a városra. Az emberek kabátokba burkolózva sietnek az utcán, a járdákon itt-ott megmarad a reggeli dér, az autók pedig úgy suhannak el az ablak előtt, mintha mindegyiküknek sürgősen meg kell érkezniük valahová. Én pedig a cukrászda melegében ültem, előttem egy kávéval, mellettem egy rakás recepttel. És egy fahéjas sütemény illata, amely olyan makacsul tapadt a levegőhöz, mint egy emlék, amely nem hajlandó elengedni az embert. Kinyitottam a receptfüzetet: csokoládé, citrom, túrókrém, fahéj. A tollammal körbekarikáztam az utolsó szót. "Ebből még lehet valami" - motyogtam magam elé. A fahéjnak mindig is volt valami különös természete. Nem olyan, mint a vanília, amely teret harcol ki magának. A fahéj csendben meghúzódik a háttérben. Meleg, fűszeres, kicsit pimasz. Talán ezért szeretem én is.

Elmerengtem a gondolataimban, s egyszer csak a kis ajtócsengő visszarántott a jelenbe. Felnéztem, és akkor megláttam őt. Nem volt feltűnő férfi. Legalábbis első pillantásra nem. Sötét kabátot viselt, a haját kissé összeborzolta a szél, és volt valami nyugodt az arcán. Olyan tekintete volt, amely nem kapkodott. Mintha nem lenne szüksége arra, hogy mindenkit meggyőzzön arról, hogy érdekes. Csak belépett, körülnézett. Aztán pedig rám nézett. A süteményes vitrinhez lépett, szinte velem szembe.

– Jó napot!

– Jó napot! – köszöntem vissza, és automatikusan kiegyenesedtem a vitrin mögött.

– Tudna nekem segíteni?

– Természetesen! – feleltem, és a szám sarkában már ott bujkált a mosoly.

– Komoly az ügy. Én meg nagy szarban… bocsánat a kifejezésért - közelebb lépett. – Születésnap. A munkatársaknak vinnék egy tortát. Vagyis inkább valami olyan desszertet, ami nem kimondottan torta kinézetű.

A vitrin felé fordult, aztán bizonytalanul keresgélt.

– Csokoládés. Ezzel nem lőhetünk nagyon mellé... És nem is túl édes – mondta halkan, szinte saját magának.

Csendben hallgattam, majd hirtelen úgy éreztem, hogy ez egy túlságosan egyértelmű választás. Felemelte a tekintetét és azt látta, hogy gondolataimba elmerengve én is a kínálatot nézem a vitrin másik oldalán. Néztem az egyik torta belső cimkéjét, amin a főbb alapanyagok szerepeltek támpontként.

– Lehetek őszinte? – törtem meg a csendet. – Nem ajánlom a csokisat.

– Miért is nem ajánlja? – lepődött meg.

– Maga egy nagyon különleges személy. Már ahogy az ajtón belépett, látni lehetett ezt. A csokis torta egy megúszós desszert, maga ennél szofisztikáltabb. És ha már a kollégáknak viszi, miért ne tűnjön úgy, hogy előre megrendelte?

– Akkor mit ajánl? – várta a folytatást.

– Ezt – böktem rá az egyikre, amin apró fekete csokiforgácsok pihentek. Mennyei Manna a neve.

Nem is vártam meg, hogy rákérdezzen akármire, máris felajánlottam egy kóstolót. Miközben vágtam egy szeletet és átadtam a kistányért és a kiskanalat, folytattam a rövid prezentációmat.

– Nézze csak… Kóstolja meg! Csodásan keveredik a túrókrém és a piskóta, a csokiforgács ráadásul nagyon különlegessé teszi. A titkos fűszer benne pedig egyenesen afrodiziákum. Garantált siker ma estére is, kedves Szülinapos… ha érti, mire is gondolok – kuncogtam.

Felkapta a fejét.

– Megveszem! Azaz vágjon belőle 10, nem is… 12 szeletet.

– Még meg sem kóstolta.

– Maga olyan meggyőzően mutatta be… Bízom magában. – és azzal a mozdulattal már készítette is elő a pénztárcáját, hogy fizessen.

Letettem a tollat a kezemből és tortalapát után néztem. Dobozoltam a kért mennyiséget és ráfűztem a blokkot. Kicsit előrehajoltam a pult fölött. A férfi várakozóan nézett rám.

– Ha működik, jöjjön vissza és vegyen még.

– Vállal felelősséget a következményekért? – kérdezte mosolyogva.

Elgondolkodva a mennyezetre néztem.

– Öhmmm… Nem. Mert magának startból 3 szeletet vett.

A férfi egy pillanatig komolyan nézett rám. Aztán elmosolyodott.

– Ezt meg honnan veszi?

Felnevettem.

– Egyszerű logika. 10-et akart kérni, azaz gondolom 9 kolléga plusz maga az ünnepelt. Aztán hirtelen 12-re módosította… tehát…

– Biztonsági tartalék – vallotta be mosolyogva.

Miközben átadtam a dobozt, éreztem, hogy figyel. Nem tolakodóan. Csak figyelt: a kezemre, az arcomra, a mozdulataimra. Fizetésnél az ujjaink összeértek. Csak egy pillanat volt, de valami furcsán végigszaladt rajtam. Nem úgy, mint egy áramütés-szerű feleszmélés, hanem inkább mint egy apró figyelmeztetés. Olyan, mint amikor valaki halkan kopogtat egy ajtón. Még nem akar bejönni. Csak tudatja, hogy odakint van.

Az ajtóhoz indult. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult.

– Egyébként Cibi.

– Cibi? – kaptam fel a fejem, és kérdőn néztem rá.

– Tibor – mondta félmosollyal. – A Cibi egy hosszú történet. Majd egyszer elmesélem.

– Remélem – böktem ki meggondolatlanul.

A csengő csilingelve megszólalt fölötte, amikor kinyitotta az ajtót. Én pedig még akkor is őt néztem, amikor már becsukódott mögötte. Közben azon pörgött az agyam, hogy én most mit is csináltam? Eladtam vagy flörtöltem?

Két nappal később izgatottan hívott fel telefonon a cukrászbarátnőm.

– Andi, egy fickó téged keresett a cukrászdában!

A hangjára összerezzentem.

– Engem? – Ki volt az?

– Egy vevő. Azt mondta a cukrászda vezetőjével szeretne beszélni, mire zavarba jött, hogy azt mondtam én vagyok az. Aztán puhatolózni kezdett, hogy ki lehetett az az alkalmazott, aki neki eladott 12 szelet Mennyei Mannát?

– Cibi... –böktem ki magamnak és lágyan mosolyogtam.

– Nincs is Mennyei Manna nevű desszertünk!

– Mostmár lesz, mert azt a fahéjas-túrós tortát ilyen néven adtam el neki. Jól hangzott abban a pillanatban.

– Ezt nem is bánom, jól tetted. Csak először azt hittem, a pali kicsit eltévedt és nem is nálam vásárolt. Aztán elkezdte megadni a személyleírásod: alacsony, barna göndör haj, csodaszép barna szemek…

– Ezt mondta?

– Ó, ez még semmi! – folytatta a telefon túlsó végén. – Megkérdezte, el tudom e juttatni hozzád a telefonszámát?

– Megadta a számát? – kerekedett ki a szemem.

– Igen.

– Mit mondott?

– Hogy hívjad fel. Máris diktálom. Andi! Hallod? Ha neked ez a pali nem jön be, szólj és rástartolok én! A névjegykártyája szerint ügyvéd. Jó parti!

– Nem az számít… Tudod jól. Hanem, hogy mindene a helyén legyen… Az esze, a szíve…

– … és a farka? Na, amennyire dudorodott a nadrágja, még a vak is meg tudja mondani, hogy az utóbbi biztos a helyén van! – nevetett fel.

– Jézusom! – ebbe még én is belepirultam. – Oké, add gyorsan a számát és hagylak, mert kezdesz nagyon felpörögni.

Megkaptam a telefonszámot és három napig otthagytam az asztalon. A negyedik napon elővettem és felhívtam.

– Halló?

A hangja hallatán hirtelen úgy éreztem, mintha valaki belülről megnyomott volna egy gombot.

– Cibi?

– Igen.

Elmosolyodtam. Egy rövid csend következett.

– Milyen volt a Mennyei Manna?

Felnevetett. És valamiért ettől az egész egyszerűbb lett.

– Nagyon finom volt. Tegnap előtt is betértem venni 2 szelettel, de igazság szerint csak puhatolózni akartam, hogy eljutott-e hozzád az elérhetőségem. És a felelősség vállalásáról is beszélnünk kéne…

– Miért is?

– Ezt inkább négyszemközt… Este egy mozi?

Rábólintottam. Néhány órával később ott ültünk a sötét moziteremben, nem is emlékszem már milyen filmet néztünk. Azon kattogtam végig, hogy ott ülök egy idegennel és hogy miről is fogunk beszélni később? A mozi után vacsorázni mentünk. Sablonos dolgokról beszéltünk az úton, valahogy még nem oldódott fel egyikünk sem. Egy egyszerű helyre ültünk be. Nem voltak gyertyák és rózsák. Csak egy kis asztal az ablak mellett, két pohár, halk zene és az a furcsa érzés, amikor két ember próbálja eldönteni, hogy a másik pontosan mit akar tőle.

– Mióta írsz? – kérdezte Cibi, miközben lassan megforgatta a poharát az ujjai között.

– Régóta.

– Mindig újságíró akartál lenni?

– Nem. Földrajz karra készültem, de nem volt elég az átlagom. Pedig magas jeggyel jelentkeztem. Aztán jött a B-terv: Nagyvárad, sajtó szakra mentem. De nem is bánom.

– Miért?

– Mert szeretek az emberekkel beszélni. Figyelni őket. Hallgatni őket, ahogy előadnak egy történetet. Akár igaz, akár megvezetés.

– Jujj, ezt most nagyon szigorúan jelentetted ki.

– Nem. Szigorú lett volna ha nem megvezetést mondok, hanem hazugságnak nevezem - elmosolyodtam. – Csak azt tudom, hogy még mindig sokkal érdekesebb, amit nem mondanak ki.

Cibi a szemembe nézett.

– Ez veszélyes szakma.

– Miért?

– Mert az ember néha olyasmit is észrevesz, amit jobb lett volna nem észrevenni.

A poharam szélét néztem.

– Valóban így van. Esetedben is…

Meglepetten nézett rám és vissza akart kérdezni. De megelőztem őt:

– Engem beszéltetsz, hogy leplezd, hogy zavarban vagy.

– Nem vagyok – rázta meg a fejét.

– De.

– Nem.

– De. Még mindig nem került szóba, hogy miért is kell négyszemközt a felelősség vállalásról beszélni? Ezért volnánk most itt, nem?

– Mindig ennyire idegesítő vagy?

– Idegesítő volnék? Csak érdeklődőm, hogy miért is vagyunk ezen az estén itt? A torta miatt?

Elmosolyodott. Aztán a tekintetünk összekapcsolódott. És hirtelen elhalkult körülöttünk minden. Nem szó szerint. A zene tovább szólt, az evőeszközök tovább koccantak, a vendégek továbbra is jól szórakoztak, beszélgettek, de közben meg olyan volt, mintha körénk húztak volna egy láthatatlan kört.

– A desszert nagyon finom volt, mindenki elégedett volt az irodában. Én pedig hazavittem a maradékot, és megettem. És igazad volt, hogy ez bizony felspannolja az embert – mondta ki suttogva. – De nem ezért kerestelek és próbáltam felvenni a kapcsolatot veled. A kisugárzásod megfogott. És bíztam abban, hogy helyet kapok az életedben…

Erős teperésnek éreztem. Egy ügyvéd, aki annyira látványosan tér a lényegre hirtelen, hogy a hosszú felvezetés után ideje sincs az embernek megfontoltan reagálni és átgondoltan válaszolni. De nagyon vonzó férfi volt és amióta csak a titkos afrodiziákum szóba került, az én gondolataim is körülötte jártak.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte halkan.

A kérdés egyszerű volt. De váratlan. Szerintem a saját zavarát próbálta azzal leplezni, hogy átveszi az irányítást.

– Nem – mondtam ki. – Én nem vagyok ennyire gépies. Ha eljön az ideje egy csóknak, azt nem kell majd megkérdezned. Látni, tudni, érezni fogod. Ennyire egyszerű. De most, ma este… nem…

Bár nem erre a válaszra számított, nem követelt, nem sürgetett. Elfogadta és még elnézést is kért a tolakodásért. Amikor elváltunk egymástól, mindketten tudtuk, hogy innen már nehéz lesz úgy tenni, mintha ez csak egy vacsora lett volna. Nem akartam megbántani őt, de nem akartam ennyire beleugrani egy afférba, bármennyire is legyen ő sármos és izgató számomra. Most az elmém és a lelkem uralkodni tudott a testen és úgy éreztem, nem jött még el a pillanat.

Cibi amennyire hirtelen toppant be az életembe, annyira hirtelen el is tűnt. Napokig nem jelentkezett, valószínűleg mély nyomott hagyott benne a visszautasítás és kínosan érezte magát miatta. Én sem hívtam őt napokig, úgy véltem, hagyni kell a történteknek ülepedni. Nem vagyunk már tinédzserek, hogy az első adandó alkalommal egy ismeretlennel az első bokorban kössünk ki, csak azért, mert nem tudjuk féken tartani a hormonjainkat. Ez még belefért 20 évesen. 30 felett már más a helyzet. Főleg úgy, hogy hónapokkal ezelőtt még egy másik férfi életében voltam… de sajnos csak mellékszereplő. Egy hosszú párkapcsolat után kell idő a "regenerálódásra", a megújulásra, az önismeretre, és hogy újra megcsapja őt a szerelem szele. A szakítás után szabályokat kezdtem gyártani. Mert a szabályok jók. A szabályoknak van kerete. És nem utolsó sorban a szabályok mögé el lehet bújni. Kezembe vettem a telefont és üzenetet hagytam Cibinek: "Tali este?" Nem sokkal később kaptam is választ, ami egy lakcím volt.

– Ne tervezzünk – mondtam neki azonnal, amint ajtót nyitott nekem.

– Nem tervezek – és azzal félreállt, hogy bemehessek a lakásába.

– Ne kérdezd, mi lesz holnap - folytattam.

– Rendben.

– És ne akarj tőlem többet. Csak szex, rendben? – jelentettem ki.

Cibi elhallgatott. A tekintete egy pillanatig rajtam maradt.

– És ha én többet akarok?

– Akkor elveszítesz.

Elmosolyodott, de a mosoly mögött valami más is volt. Valami szomorú. Feleszmélt, hogy komolyan beszélek. Akarom a testét, de nem akarok érzelmi kötődést.

– Te tényleg félsz – állapította meg.

– Nem.

– De.

– Csak óvatos vagyok – jelentettem ki határozottan.

– Az ugyanaz, csak szebb szóval.

Nem válaszoltam. Lassan felém sétált és megérintette a kezem. Teljesen hozzám simult és csendben megcsókolt. Majd bekísért a hálószobába. Cibi leült az ágy szélére. Én előtte álltam. A szobában csak az utcáról beszűrődő fény világított.

– Félsz? – kérdezte.

A kérdés olyan finoman érkezett, hogy nem tudtam rá hazudni.

– Kicsit.

– Tőlem?

Megráztam a fejem.

– Magamtól.

Felállt, de nem lépett rögtön közelebb. Megvárta, hogy én menjek felé. Ez az apróság többet jelentett nekem, mint tudhatta. Amikor újra megérintette a kezemet, a tenyerem még mindig feszült volt. Aztán lassan kiengedett. Újra megcsókolt. Aztán újra. A mozdulatai lassúak voltak, figyelmesek, és minden alkalommal megállt egy pillanatra, mintha azt kérdezné: még mindig itt vagy? És én minden alkalommal maradtam. A ruhák lassan kerültek le rólunk. A félelmeim azonban még lassabban. Az ember azt hinné, a bizalom egyetlen döntés. Pedig nem az, apró döntésekből áll. Egy kéz, amely nem szorít. Egy tekintet, amely nem követel. Egy csók, amely megáll, amikor a másik bizonytalan. És egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem gondolok görcsösen a szabályokra. Csak arra, hogy most itt van és én is itt vagyok.

Finoman túrta arcát a melleim közé. Játszott velük hosszasan, közben próbáltam magam átadni a pillanatnak. Éreztem, ahogy megfeszülnek a nyakán az izmok, amikor csókért hajolt. Derekamat átfonta mindkét kezével és az ágyra fektetett. Ujjai a Vénusz-domb környékén jártak és vártam, hogy bennem érezem azokat. Kéjesen felnyögtem, amikor ez megtörtént. Az én kezem hol a haját túrták, hol saját testemet simogattam vele. A pihegés felerősödésekor finoman belémhatolt. Kimondhatatlan az érzés, amit akkor éreztem. A belső harcok a testem és elmém között megszűntek. Elengedtem a félelmeim, legalábbis arra az éjszakára. Felettem feküdt és a legizgatóbb csípőmozgással ringatott. Elélveztem. Ő is. Az aktus után a mellkasára hajtottam a fejem. Hallottam a szívverését. Egyenletes volt és nyugodt. Mintha azt mondaná: maradj még egy kicsit. És én maradtam. Pedig nem ez volt a terv…

Ezután az éjszaka után elindult valami érdekes kötődés közöttünk. Nem biztos, hogy meg tudom fogalmazni. Ragaszkodtam a szabályaimhoz, amit Cibi igyekezett betartani. De érezni viszont az éreztem, hogy többet remél ettől a kapcsolattól. Mintha fordulópontra várna. És bármennyire is jó volt vele minden egyes intim együttlét, ott mocorgott a fejemben a gondolat, hogy óvatosnak kell lenni. Annyit sérültem már érzelmileg, hogy nem akartam teret adni újabb csalódásnak. Hetekig tartott ez a románc, anélkül, hogy nagydobra vertük volna. Bár ő ismerősi körökben megemlített, én senkinek egy szót nem mondtam a barátságunkról, de még róla sem tettem említést. Úgy nézett ki, minden kontroll alatt van, mindaddig, amig nem hívott át a barátnőm a cukrászdába termékfotókat készíteni. A fényképezőgépemmel éppen egy csokoládétortát próbáltam elkapni abból a szögből, ahol a krém fényesnek, a csokoládé pedig szinte feketének látszott. A fényképezőgép objektívjén keresztül minden rendezettebbnek tűnt. "Az élet is könnyebb lenne, ha úgy lehetne fókuszt állítani rajta, mint egy képen" – elmélkedtem magamban. És akkor megszólalt az ajtóra szerelt csengő. Felnéztem. Cibi lépett be, egy nővel. A nő nevetett. És ő is. A gyomrom egyetlen pillanat alatt összerándult.

– Andi!

A hangja eljutott hozzám, én azonban már pakoltam.

– Várj!

Nem vártam. A fényképezőgépet a táskámba tettem.

– Andi, ez nem…

Nem hallgattam meg. Nem kérdeztem. Mert a múltam gyorsabb volt nálam. Az már tudta, mit kell gondolnom.

– Nem érdekel! Vége! – zártam rövidre és elhagytam a helyiséget.

Hetekig nem beszéltünk. A telefon rezgett, de nem vettem fel. Üzenetek érkeztek, de nem nyitottam meg őket. A düh lassan valami mássá alakult: hiánnyá. És ez sokkal rosszabb volt, mert a düh az maga a fal, a hiány viszont lyuk a falon.

Egy este kopogtak. Kinyitottam az ajtót. Cibi állt előttem, fáradtnak látszott.

– Beszélnünk kell – mondta halkan.

– Nem akarok.

– Vettem észre.

– Akkor miért vagy itt? – toltam az arcába a kérdést.

– Mert nem adsz lehetőséget, hogy megmagyarázzam?

A karomat összefontam magam előtt és bántón kijelentettem:

– Nem kell.

– Andi…

– Van elég problémám. Nem akarok még ezzel is foglalkozni.

– Milyen problémád van?

A kérdésre valami bennem eltört. Nem tudom, miért mondtam ki. Talán büntetni akartam. Talán azt akartam, hogy végre ő is féljen.

– Például az, hogy terhes vagyok!

A férfi arcáról eltűnt minden szín. Én pedig azonnal megbántam. De már késő volt. Rácsuktam az ajtót és bármennyit rázta a kilincset, bármennyire is csengetett, az ajtó zárva maradt. Én meg ott ültem a fürdőszoba hideg padlóján, a hátamat a kád oldalának támasztva. A kezemben tartott teszt olyan apró tárgy volt, mégis a két csík miatt úgy éreztem, mintha egy egész életet tartanék benne. És rohadtul magányos voltam, tehetetlen, szomorú. Keservesen szomorú.

Terhes voltam, és mégsem tudtam örülni. Mert rájöttem, hogy valami mástól féltem: attól, hogy Cibi valóban fontos lett és megkerülhetetlen. A felépített szabályok ellenére sem maradtam független. Egy gyerek össze fog kötni minket. Azt sem tudtam, kinek szóljak a terhességről, mit mondjak? Féltem a véleményektől, féltem a feladattól, féltem a jövőtől. Mindentől…

Hetekkel később találkoztunk az utcán. Cibi megállított.

– Igaz volt, amit akkor mondtál? – kérdezte. A hangja fáradt volt.

– Nem – ráztam meg a fejem.

– Akkor mi történt?

– Az első teszt pozitív lett. A következő már nem.

Lehunyta a szemét.

– Tudod, mit csináltál velem?

– Tudom.

– Nem. Szerintem nem tudod.

– Igazad van, nem tudom…

Egy pillanatig egyikünk sem szólt.

– Sajnálom- böktem ki végül.

– Én meg azt hittem… - elhallgatott. Rám nézett. – hogy talán végre szükséged lesz rám. Hogy elhiszed végre, hogy valakinek igenis kellesz.

Ez jobban fájt, mint bármi, amit mondhatott volna.

– Nekem mindig szükségem van valakire.

– És rám?

Nem válaszoltam azonnal.

– Talán túlságosan is.

– Akkor miért engedsz el? – állt előttem értetlenül.

– Mert nem vagyok kész… – mondtam ki és néztem a járdát magam előtt.

– Mire?

– Rád.

Keserűen elmosolyodott.

– Ez legalább őszinte – nyugtázta a hallottakat, de még nem akarta elfogadni.

– Engedjük el, Cibi… Ez ennyi volt.

– Mindent?

– Mindent.

– Azt is, ami köztünk volt?

A torkomban gombóc nőtt.

– Igen.

– Biztos? – kérdezett meg újra.

Felnéztem rá.

– Nem… Nem biztos. De nekem ez nem megy… Sajnálom.

És talán ez volt az első igaz mondatom hetek óta.

A cukrászdába egy hideg decemberi napon mentem vissza. A fényképezőgép ott lógott a vállamon. A barátnőm a pult mögött állt, és amikor meglátott, szó nélkül elővett egy kis dobozt.

– Ezt tegnap hozta.

– Ki?

Nem kellett válaszolnia. Már tudtam. Kinyitottam. Egyetlen szelet, házi készítésű torta volt benne. Fahéjas túrókrémmel. Mellette egy összehajtott papírvárt rám:

"Nem kérek választ. Csak szerettem volna, hogy tudd: a nő a munkatársam volt. A kampányról beszéltünk. Nem hazudtam neked. De azt hiszem, már nem ez a legfontosabb."

Tovább olvastam.

"A legfontosabb az, hogy egyszer majd talán elhiszed, hogy nem mindenki azért közeledik hozzád, hogy később elvigyen valamit."

Sokáig mozdulatlanul ültem. A papír széle kissé meggyűrődött az ujjaim között. Odakint valaki elment az ablak előtt. A csengő megszólalt, amikor egy vásárló belépett. A kávégép sistergett. Valaki nevetett. A világ ment tovább. Én pedig a telefonomat vettem elő. Megnyitottam a névjegyzéket. Az ujjam a neve fölött állt, de nem hívtam. Még nem. Most először nem azért nem hívtam, mert féltem attól, mit mondhat. Hanem azért, mert féltem attól, mit mondanék én… Letörtem egy apró darabot a tortából, a fahéj pedig lassan szétolvadt a számban. Meleg volt. Édes. Kicsit csípős. Pont olyan, mint ő… és talán pont olyan, mint én.

Barátnőm rám nézett.

– Felhívod?

Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. A telefonom kijelzője elsötétült. Én pedig csak néztem a saját tükörképemet benne. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valaki más nézne vissza rám: egy nő, aki már egyszer elveszített mindent. És most talán először azon gondolkodott, hogy vajon tényleg mindent el kell-e veszíteni ahhoz, hogy az ember megtanuljon újra bízni? A telefonomat a tenyerembe zártam. Nem töröltem ki a számát. És ez akkor még kevésnek tűnt, de később rájöttem, hogy nekem abban az időben talán ez volt az első lépés. Nem Cibi felé, hanem önmagam felé. A többit pedig majd eldönti az élet.

Vagy Cibi. Vagy én. Talán egyszerre mindketten...

- vége -

Fotógaléria