Biztonságban

- Megint ivott? – kérdezte Gábor, amikor ajtót nyitott nekem.

- Igen… Veszekedtünk.

Sóhajtott egy nagyot és félreállt, hogy beléphessek a lakásába. Szó nélkül a szekrényhez sétált és kivett egy párnát.

- Itt biztonságban vagy.

Letettem a táskám a kisasztalra. Gábor visszatért a regényéhez, amit az ágyon heverve olvasott addig, amíg nem érkeztem meg.

- Köszönöm – mondtam halkan.

Ezt hallván Gábor dühösen lökte félre a könyvet és kifakadt. Megszeppenve hallgattam őt.

- Tudod, mi bosszant a legjobban? Az, hogy ezerszer eljátszotta már ezt veled! Bármit mondasz, bármit teszel, csak ürügy arra, hogy igyon és sértegessen. Hogy újra és újra megalázzon! Aztán nálam keresed a menedéket, hogy átvészeld és átsírd az éjszakákat.

- Menjek el?- görbült le a szám sarka. A sírás fojtogatott.

- Nem! Istenem, hát nem érted? – tenyerébe helyeztem arcom és magához ölelt. – Nem ezt érdemled. Andi, nem győzöm ismételni magam: nem ér-de-mel meg té-ged! – szótagolta.

Könnyes szemekkel néztem rá. Teljes mértékben igaza volt.

- Éhes vagy?- kérdezte atyáskodóan és már a konyha felé vette az irányt.

- Várj! – nyúltam keze után és visszahúztam. Hozzábújtam és percekig öleltem őt.

- Kitaláljuk együtt, hogy mi legyen tovább – súgta végül hosszas csend után és gondoskodóan csókolta a homlokom.

Hosszasan figyeltem őt, amint előhúzott egy pár csirkecombot a hűtőből, majd előkészítette, hogy megmelegítse nekem. Helyet foglaltam az ebédlőasztalnál. Szerencsém van ezzel a sráccal. Igazi barát.

Gábort néhány évvel korábban ismertem meg, közös baráti társaság hozadéka. Sokkal érettebb, mint a korosztálya. A sportnak köszönhető, hiszen bokszolt líceumi évei alatt. Nem igazán tartottuk a kapcsolatot, valójában akkor sűrűsödtek be a találkozások, amikor szakmailag is kereszteződtek útjaink. Több ízben adott interjút nekem, ugyanis Gábor a tűzoltóságnál helyezkedett végül el. Az ismeretségünk sorsfordító pontja viszont akkor jött el, amikor először vitt hozzá haza. Ugyanis egy hajnali órában, buliból ment volna haza, amikor megpillantott a járdaszegélyen üldögélni. Elmondása szerint azt hitte, részeg vagyok, mert eléggé nyúzott voltam. Majd kiderült, hogy összevesztem a párommal és nincs hova mennem. Az volt az első csúnya balhénk és Gábor jókor volt jó helyen. Segített rajtam. Nála húzódtam meg végül, amíg elvonultak a viharfelhők. Aztán egyre gyakrabban vesztünk össze és kénytelen voltam mindig Gáborhoz fordulni segítségért.

- Van valami forgatókönyv a fejedben? - kérdezte tőlem és figyelte, hogyan fejtem le bal kézzel a csontról a csirkehúst.

- Maradnék pár napot, ha lehet. Igyekszem láthatatlan lenni.

- Nehéz lesz… - és már el is mosolyodott. – Ekkora nagy popsit lehetetlen nem észrevenni. – csipkelődött.

- Ó naaa, ne kezd! Tudom, hogy fogynom kell.

- Nem kell. Nekem tetszik. Mindig is tetszett – folytatta a bókolgatást és elvitte a tányéromat. Becsúsztatta a szemetesbe a csontokat és pillanatok alatt elmosogatott. Közben folytatta: - Bekapcsolom a fűtést és engedek meleg vizet a kádba. Pancsolj egyet, és ha akarod, átmasszírozom a hátad. Rád férne egy kiadós alvás, de ahhoz el kell valahogy lazulj.

Csodálva néztem Gábort, jól esett a figyelmessége. Rengeteg apró kis gesztust kapok tőle, és annyira érződött, hogy természetesen jön belőle.

- Reggel betelefonálok a szerkesztőségbe, beteget jelentek. Addig kikapcsolva tartom a telefonom.

- Most úgysem fog hívni, mert részeg. Lehet épp alszik, mint aki jól végezte dolgát. De valóban ki kell kapcsolnod, hogy legyen ideje elgondolkodni a tettein és a következményeken. Megyek, előkészítem a fürdőd – és azzal otthagyott.

Elővettem a táskámból a csomag cigimet és kisétáltam a teraszra, hogy rágyújthassak. Meleg őszi szél borzolta a hajam. Pillanatnyilag nyugodt voltam, nem is akartam azon elmélkedni, mit fog hozni a holnap. Csupán szerettem volna párnára hajtani a fejem és tudni, hogy Gábornak köszönhetően biztonságban vagyok.

A fürdés után a hálószobába mentem. Gábor előkészítette az ágyat. Egy ágyban fogunk aludni, nincs vendégszobája. De nincs is ezzel gond, nem az első alkalom.

- Köszönöm a pólót és a nadrágot – mutattam a rajtam lévő öltözékére.

- Nincs női hálóingem – viccelődött -. De ha netán úgy alakul, hogy itt maradsz örökre, akkor veszünk neked párat. Addig szerintem az én pólóm is megfelelő a célra. – Kivette a kezemből a levetett ruháimat. – Ezeket pedig add ide, reggel kimosom. A múltkor itt maradt a farmered és a rockerpólód… Ott vannak az alsó polcon, holnapra van tiszta ruhád.

Valóban. Legutóbb is a rajtam lévő ruhával hagytam el a párommal közösen bérelt lakást, csak egy válltáska volt nálam.

- Bújj ágyba, ne fázz meg. Beraktam egy filmet. Lezuhanyozom és én is jövök.

Újból csókot nyomott a homlokomra és megölelte a vállam. Majd félrevonult tisztálkodni. Mire visszatért én már mélyen aludtam az ágy egyik felében.

Reggel arra ébredtem, hogy Gábor hátulról átkarol és becsúsztatja állát a nyakamhoz. Még aludt. Nem akartam megzavarni, úgyhogy mozdulatlan maradtam. Már hallottam az ablakon halkan beszűrődni a reggeli forgalom zaját. Néztem a polcon álló serlegeket, bekeretezett képeket a boksz időszakából. Ilyen fiatalon ennyi sikert magáénak tudni… Biztos felemelő érzés volt begyűjteni az elismeréseket. Mennyi munka, fegyelem és önuralom van benne. Én ennél sokkal szeleburdibb vagyok, hamar feladom, ha valami nem sikerül. Pedig a koromnál fogva lehetnék érettebb is, hiszen Gáborhoz képest 8 évvel vagyok idősebb. De úgy viselkedem, mintha én lennék a fiatalabb…

Megcsörrent a mobiltelefonom. Egyszerű kis Samsung. Kénytelen voltam kimászni az ágyból, így hát a mozgolódásra Gábor is felébredt. A telefon képernyőjét bámultam.

- Kijózanodott – mondtam szűkszavúan. De nem vettem fel, elutasítottam a hívást. – Felhívom egyúttal a szerkesztőséget, beteget jelentek.

- Rendben – szólalt meg Gábor.

Reggelit készítettünk és elindult a tűzoltósághoz. Én pedig otthon maradtam egy lehalkított telefonnal. Most 24 órás műszakja lesz. Azt ígérte, hogy szabadnapján kivisz egy városközeli erdőbe, kicsit barangolni és feltöltődni. Ő így szokott. Korábban már elmesélte, hogy egy-egy veszélyesebb nap után kénytelen oldani a stresszt, különben nem tudná jól, higgadtan végezni a munkáját.

Amíg egyedül maradtam a lakásban, úgy döntöttem, kitakarítok. Mondjuk nem volt nagy nehézség, hiszen ennél a srácnál minden el van téve, mindenhol rend és tisztaság uralkodik. Nem úgy, mint nálam. Én a zseniket megszégyenítő káoszban is képes vagyok megtalálni egy kis cetlit. Ki is nyitottam a szekrényét kíváncsiságból. Beigazolódott újra az, amit már tudtam: ruhái egymáson, szépen, élükre hajtva, pont úgy, mint a katonaságban. Odahajoltam és beleszippantottam a pólóiba. Maszkulin parfümillatot éreztem, rettenetesen tetszett. Rezegni kezdett a telefonom, így odasiettem. Gábor volt, meg akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben van.

Délután azt a könyvet olvasgattam, amit az ágy mellett hagyott, az éjjeli szekrényen. Magam mellé helyeztem a telefonomat is, hogy folyamatosan követhessem a hívásokat. A pasim szinte óránként megpróbált felhívni, hosszan, akár kétszer-háromszor is egymás után. Néztem a képernyőt és elkezdtem befeszülni, milyen következményekkel járhat, ha sokáig borzolom ezzel az idegrendszerét. Aztán elhessegettem az aggodalmaim, próbáltam arra összpontosítani, hogy most biztonságban vagyok.

Hirtelen zajt hallottam az ajtó felől. Akarva akaratlanul is ránéztem az órára: 22:05. Gábor reggelig dolgozik. Leszálltam az ágyról, de a szobából még nem mertem kilépni. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor meghallottam a zárban a kulcsot.

- Te jó ég! Mi történt? – néztem végig Gáboron, aki tűzoltószerelésben, kormosan érkezett haza és csuklóján kötés fehérlett.

- Leégett egy istálló.

- Jól vagy? – kérdeztem ijedten és odasiettem megnézni a sérülését.

- Igen, csak leestem a csuklómra és megrándult. Elláttak, hazaengedtek. – sóhajtott egyet. Látszott rajta, hogy rossz napja van, de csendben, alázattal a munkája iránt, próbálta tűrni annak következményét: a sérülést.

Szerette volna levenni a tűzoltókabátot, de felszisszent.

- Várj, segítek – ajánlottam fel és leemeltem a válláról.

- Meg kell fürdenem.

- Rendben – mondtam, majd a pólóját igyekeztem levenni.

Életemben először láttam meg a felsőtestét. Kismillió hegesedés borította, ugyanakkor nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen formás kockákból állt a hasa. A félhomály pedig mintha rásegített volna a látványra. Megfeszült a torkom, gombócot éreztem benne. Haladtam lefele. Talán még kicsit hezitáltam is. Kibontottam szótlanul a nadrágját és lesegítettem. Nem néztem a szemébe, de éreztem, hogy tekintetével követi a mozdulataim.

- Szerintem innentől boldogulok – szakított félbe és elvonult a fürdőszobába. Már csak bokszer és zokni volt rajta. Zavarba jöttem, mert bevillant egy gondolat, hogy milyen is lenne vele szeretkezni? Próbáltam gyorsan másra gondolni.

- Melegítek vacsorát.

- Oké – szűrődött ki a hangja.

A telefonon néhány nem fogadott hívás. Nem is érdekelt. Kavarodott bennem a baráti aggódás és női törődésvágy… és még valami. Megkívántam őt.

A hálószobában vártam addig, amíg Gábor kijött a fürdőből. Törölköző volt a derekán, de nem tudta betűrni a fájós csuklója miatt.

- Úgy néz ki, hogy az öltözködésben is szükségem lesz a segítségedre – látta be. Kínosan érezte magát emiatt.

- Segítek, ez csak természetes.

Laza rövidnadrágot választott. Leguggoltam és tartottam azt, amíg óvatosan belelépkedett a nadrágszárakba. Majd húzni kezdtem fel úgy, hogy a törölköző eltakarta a hímvesszőjét. Igen ám, csak hogy megakadt a nadrágban… Megfordult és elengedte a törölközőt, majd egykézzel megigazította azt. Ezután már könnyebb volt folytatni az öltöztetést és kivonultunk a konyhába vacsorázni. Csendben faltunk. Láttam rajta, hogy nem akar a mai napról mesélni. Én pedig amiatt voltam csendben, hogy újra és újra felidéztem a félmeztelen testének szépségét.

Már majdnem éjfélre járt, amikor magunkra húztuk a takarót. Halkan ment a tévé, villogott a fénye. Egyikünk sem nézte. Egyikünk sem beszélt. Végül jó éjt kívántunk egymásnak és lassan álomba szenderültünk.

Valamikor hajnalban megébredtem. Pisilnem kellett. Kimásztam az ágyból. Néztem a mosógépbe begyömöszölt egyenruhát, ami egy alapos mosás reményében várta a reggelt. Újra eszembe jutott az este, amikor ujjbegyeim Gábor eddig általam nem látott testrészeihez érhetett. Megnyaltam a szám és beleharaptam az alsó ajkamba. Amikor visszabújtam az ágyban melléje, hozzábújtam. Ösztönösen karjaiba zárt és aludt tovább. Hezitáltam ugyan, de kíváncsiságból finoman megcsókoltam. Kezem a derekáig csúsztattam. Álmosan nyíltak fel szemhéjai, s mire becsukta volna újra őket, tudatosult benne, hogy mennyire szorosan ölelkezünk. Visszacsókolt. Először csak finoman, aztán mintha egyre bátrabban. Farka megmerevedett. Kezem a derekáról a nadrágjába csúszott. Megmarkoltam és le-fel húztam, hogy jobban felizgassam. Csukott szemmel élte magát bele, majd óvatosan lehúztam az alsóját. Föléje kerekedtem. A hajam az arcába hullott. Ott ringatóztam felette, éreztem, ahogy testemben felszakadnak a gátlások. Teljesen felemelkedtem, hogy a kintről beszűrődő utcai fényekben lásson. Csodálva nézett végig rajtam, a melleim simogatta. Azt éreztem, hogy neki tökéletes vagyok. Belemarkolt a csípőmbe. Éreztem, ahogy elélvezett.

- Ne haragudj – szólalt meg néhány perccel később, amikor már újra szabályosan vert a pulzusunk.

- Miért, kéne? – néztem rá.

- Rég nem voltam nővel… Legközelebb hosszabb lesz – utalt a szeretkezés rövid időtartamára.

Hozzábújtam és a fejemet a mellkasára helyeztem. Egyáltalán nem számoltam a perceket, számomra tökéletesen jó volt és elegendő. Az foglalkoztatott inkább, hogy folytatásra utalt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ezen elgondolkodjak, de tudtam, hogy mindenképp kell. Mert ez egy szép kezdet ugyan, de én még nem zártam le az előző kapcsolatom. Gábor már el is szenderült. Úgy döntöttem, én is követem és még pihenek néhány órát, úgyhogy lecsuktam szemeim.

Gábor nagyon lelkes volt reggel. A tegnap tűzoltásról nem akart beszélni. De a hajnali együttlétről sem kérdezett semmit. Azonban sokkal bátrabban közeledett, minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy magához öleljen, hogy megcsókoljon. De nem tudtam elengedni magam, elkezdtem gondolkodni azon, hogyan szakítsak a pasimmal. Nem könnyű, hiszen élettársak voltunk.

Rezegni kezdett a telefonom. A szerkesztőségből hívtak.

- Andi, minden rendben veled? Itt van egy férfi a szerkiben és azt állítja, hogy a csaja vagy. És hogy eltűntél, és már egy napja nem tud rólad semmit.

- Nem tűntem el – magyarázkodtam a főszerkesztőnek, és a telefonkagylóhoz kértem az élettársam.

- Hol vagy, Andi?!- kérdezte dühösen. Próbálta visszafogni magát, hogy ne ordítson.

- Biztonságban. – közben Gáborra néztem.

- Kicsim, tudom, hogy megbántottalak, de ezt meg kell beszéljük. Sík ideg vagyok, anyádéknál is voltam. Ők se tudnak rólad semmit! Anyád ki is borult!

Eddig a pontig tudtam nyugodtan válaszolni. Felkaptam a vizet és visszakiabáltam:

- Örülj neki, hogy nem tudnak semmit! Mert ha elmondanám, mekkora egy tróger vagy, apám is kiakadna, nem csak anyám!- azzal lecsaptam a telefont. Gábor rémült arccal nézett, még sosem hallott engem így beszélni, sosem látott így kikelni magamból.

- Látod? Ezt hozza ki belőlem ez az ember! – magyarázkodtam, miközben le-fel járkáltam a lakásban. – Kénytelen vagyok hazamenni a szüleimhez, hogy ne pánikoljanak. Ezzel a seggfejjel is beszélnem kell.

- Akarod, hogy veled menjek?

Nemet intettem.

- Megoldom…

Megcsókoltam Gábort és összepakoltam a táskám, majd bezártam magam mögött az ajtót.

Még nem tudtam, kinek mit fogok mondani. A sorrendben sem voltam biztos. Dilemmáztam, hogy a szüleimnek adjak hamarabb magyarázatot vagy az élettársammal fussak össze előbb? Az utóbbi mellett döntöttem. Megmásztam a lépcsőket és benyitottam a lakásba. A kanapén ült, könyökei a térdén pihentek, s lehajtott fejjel nézte a szőnyeg mintáit. Felállt és magyarázkodni kezdett:

- Kicsim, sajnálom! Egy barom vagyok, többet nem fogok inni. Nem akartalak megbántani.

- Tényleg egy barom vagy! – vágtam a szavába. – Egy tapló, egy seggfej! Minden egyes ilyen éjszaka után órák kellenek ahhoz, hogy feleszmélj. Én ezt nem bírom már! Én bármit, bárhogy cselekszem, neked sose jó. A múltkor is a saját haverodról feltételezted, hogy "rámmozdult"! És engem hibáztattál, hogy biztos "küldtem feléje a jeleket"! Kritizálod a főztöm, a munkám, a testem. Sokszor már úgy jövök haza, hogy vajon most mibe fogsz belekötni? Segíteni a házi teendőkben sem számíthatok rád…

- De számíthatsz rám! Kicsim, esküszöm mindenemre, amim van, hogy másképp lesz. Mi összetartozunk… -fogta a kezem és sírni kezdett.

Sosem láttam őt sírni. Pedig lett volna miért eddigi élete során. Ezért is próbáltam mindig megértő lenni és türelmes hozzá. Igyekezett összeszedni magát és törölgetni kezdte a szemeit. Engem is fojtogatott a sírás, mert ennyi évet eldobni nem könnyű. A kezdeti lelkesedés teljesen eltorzult és már csak a keserűségre emlékszem.

Visszaült a kanapéra. Csendben figyeltem őt, próbáltam megfogalmazni magamban a mondandómat.

- Emlékszel még az első találkozásunkra? – törte meg ő a csendet. – Ugyanazt a csokibonbont fogtuk meg az üzletben. Néztél rám ezekkel a szép, nagy, kerek szemeiddel és ott helyben beléd szerettem. És én voltam a legboldogabb srác a világon, mert el mertem kérni a telefonszámod. És megadtad… Néztem a számokat, próbáltam megjegyezni a sorrendet. S amint követtem tekintettemmel azt, ahogyan átvágsz az utcán, azt mondtam magamban, hogy "ott megy a jövőbeli feleségem. Ő lesz a gyerekeim anyja."

Meglepetten hallgattam, még sosem osztotta meg velem ezeket a gondolatokat. Hónapok óta vártam valami visszajelzést, hogy megéri-e várni arra, hogy a kapcsolatunk javuljon.

- Én is családra vágyom, megtalálni a békét és a nyugalmat. Révbe érni – vettem át a szót. - Annyi újra próbálkozás után végre láttam benned a jövőt. De nem így... Mi egymásnak téglái kell legyünk...

- Így lesz!- kapta fel magát a kanapéról és reménykedve közeledett felém. Kezeibe temette az arcom, és folytatta: - Engedd, hogy bizonyítsak. Egy utolsó utáni esélyt adj…

Elcsuklott a hangja. Megcsókolt. Reszketett. Sajnáltam őt, hogy idáig kellett jussunk. Tarkómra csúsztatta a kezét és izgatni kezdte a nyakam. Közben falnak nyomott és egyre szenvedélyesebben csókolt. Belebizseregtem. Utáltam és szerettem is egyszerre, hogy ennyire ismeri a rezgéseim. Tudta, hova érjen, mit tegyen ahhoz, hogy kontroll alatt legyek. Majdnem estig szeretkeztünk. A szünetekben cigiztünk, beszélgettünk. Felidéztünk megannyi emléket, jól esett hallani és tudni, hogy ezeket hozzám hasonlóan ő is pozitívan élte meg.

- Át kell mennem a szüleimhez is. Megkavartad a dolgokat. Most nekik is magyarázkodom kell... –grimaszoltam és közben felöltöztem.

Bár gyalogosan elindultam feléjük, fontosnak találtam előbb Gábort felkeresni. Még nem tudtam, mit fogok mondani neki, az előző éjszaka miatt. Az is erősen bennem él még, az orromban érzem a tusfürdőjének az illatát. Izgalom és vágy kap el, ha csak arra gondolok, hogyan nézett rám, miközben meglovagoltam.

Elérkeztem hozzá. Kopogtam. Ajtót nyitott és mosolyogva fogadott. De azonnal elkomolyodott, amikor meglátta az arcomat.

- Nagyon gondterhelt vagy. Mi a baj?

Leült az ágy végébe és hellyel kínált engem is, maga mellett. Nem ültem le, mert tétováztam, hogy hogyan kezdjek bele a mondandómba. Tördelni kezdtem az ujjaim. Gábor nézte az arcom, de a tétovázásnál már tudta, mi történt.

- Visszamentél hozzá…

- Kért még egy esélyt – kezdtem magyarázkodni. Láttam, ahogy eltorzul Gábor arca és kezdem kihozni a sodrából.

- Menj el.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Menj el! – emelte fel a hangját és az ajtó felé mutatott.

Álltam és néztem őt. Nem jött ki hang a torkomon.

- Menj már el! – állt fel.

Szégyenkezve hagytam el a lakást. Becsapta mögöttem az ajtót és kulcsra zárta belülről. Elsírtam magam. Tudtam, hogy ennyi volt, többé sose fordulhatok hozzá segítségért. Keserű szájízzel vettem az utat hazafelé, abba a lakásba, ahol az élettársam épp romantikus vacsorához készülődött.

Gábor soha többé nem volt elérhető telefonon. Aznap este is próbáltam hívni, napokkal, hónapokkal később is tettem egy-egy próbát. Üzenetet is hagytam a postaládájában, de nem jelentkezett. Négy évvel később egy szupermarketben nézelődve összepillantottunk. Integetni akartam és odamenni, beszélgetni, de elfordította a fejét. Csalódottan engedtem le a kezem. Elveszítettem őt egy életre. Ha tehetném, már másképp döntenék. Az akkori élettársammal még egy hónapot voltunk együtt, és a legutolsó esélyét is eljátszotta… Valóban nem érte meg reménykedni.

-vége-