A kulcscsomómat kerestem a táskámban, miközben a lift lassan, szinte alig kapaszkodott felfelé. A fémajtók fölött világító számok egymás után váltották egymást, én pedig félig lehunyt szemmel túrtam végig a táskám belsejét. A kulcsaim természetesen nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna. A kezem már előhalászta a pénztárcámat, egy összegyűrt blokkot, két rúzst és egy tollat, amelyről fogalmam sem volt, hogyan került a táskámba, amikor végre megéreztem az ujjaim alatt a hideg fémet. Abban a pillanatban a lift tompa zökkenéssel megállt. Az ajtók szétnyíltak. Kiléptem a folyosóra, közben a szemközti lakás ajtaja is kinyílt. Egy férfi állt előttem. Első pillantásra semmi különösebben feltűnő nem volt benne. Harminc körülinek tűnt, talán néhány évvel idősebbnek nálam. Magasabb volt, nyúlánk, arányos testalkatú, rövid, sötétbarna hajjal. Az arca nyugodtnak látszott, de volt benne valami óvatos visszafogottság, ami akkor egyszerűen szerénységnek tűnt. Mögötte egy idősebb házaspár állt.

– Jaj, szia! – szólalt meg az asszony olyan közvetlenséggel, mintha már régóta ismernénk egymást.

– Üdv… – mosolyodtam el picit zavartan, a "szia" után nem akartam túlságosan hivatalos lenni.

– Te itt laksz, ugye?

– Igen – válaszoltam röviden.

– Akkor nagyon jó helyen találkoztunk. - felnevetett, a férje pedig helyeslően bólogatott. – Ő a fiam – mutatott a mellette álló férfira. – Gergő. De mindenki Gerinek hívja.

– Szia – mondta. Az anyukája közben olyan büszkén nézett rá, mintha egy kissé elveszett, de nagyon szeretett gyereket mutatna be.

Geri hangja mélyebb volt, mint amire számítottam. Nyugodt, kissé rekedtes, mindenféle hivalkodás nélkül.

– Most költözött ide – folytatta az asszony. – És hát… nem ismer itt senkit.

– Anya… - mondta Geri kissé ingerülten.

– Mi van? Ez az igazság. – mondta az anyja, és az apja is bólintott. – Tényleg nem ismer senkit.

A férfi lesütötte a szemét. Látható volt rajta, mennyire kényelmetlen számára már ez a társalgás.

– Majd fog – nyugtáztam bizakodón.

– Persze, hogy fog – vágta rá az anyja. – Csak tudod, milyen? Magától nem nagyon megy oda senkihez.

Aztán rám nézett.

– Ha nem veszed tolakodásnak, néha átjöhetnél hozzá. Vagy ő hozzád. Csak hogy ne legyen egyedül.

Egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak. Valami különös érzés volt, mintha egy idegen család hirtelen rám bízott volna egy felnőtt férfit.

– Hát… persze – mondtam végül. – Szívesen… ha ő is akarja.

Egymásra néztünk. Meleg tekintete volt, de megfejthetetlenül sok minden tükröződött benne.

– Én nem bánom… - bökte ki szinte suttogva.

– Akkor megvan az egyesség! - A szülei elégedetten mosolyogtak. – Na, akkor mi megyünk is.– És tényleg, ha bármiben szüksége van segítségre… szóljon Gerinek.

– Anya, nem vagyok öt éves.

– Tudom, kisfiam.

A lift megérkezett. A házaspár beszállt, az ajtó pedig bezáródott. Geri újból rám nézett.

– Hát… akkor szomszédok lettünk.

– Úgy tűnik.

Megemeltem a kulcscsomómat.

– Jó éjszakát, Geri.

– Jó éjszakát...

Beléptem a lakásomba. Az ajtó becsukódott mögöttem. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy néhány lépéssel arrébb valami olyan kezdődött, amit egyikünk sem tudott még megnevezni.

Két nappal később munka után megálltam a postaládámnál: számlák, banki kivonatok, reklámok… Csak a szokásos papírhegy. Felmarkoltam mindent, beszálltam a liftbe, otthon pedig egy mozdulattal az asztalra csaptam a borítékokat. Levettem a cipőmet és rágyújtottam. Csak később kezdtem átnézni a leveleket, miután lezuhanyoztam és megvacsoráztam. Az egyik borítékon megakadt a szemem. Nem az én címem volt rajta.

– Hoppá! Ez a Gerié.

Elmosolyodtam. Elszívtam egy újabb cigarettát, aztán átmentem és bekopogtam. Geri rövid várakozás után ajtót nyitott, de csak félig dugta ki magát.

– Szia! – mondtam neki lelkesen. – Ezt az én postaládámba dobták be, viszont a tiéd.

Átnyújtottam a borítékot. A jobb kezével át is vette, majd ellenőrizni kezdte a lakcímet rajta.

– Ó… igen. Köszönöm.

– Szívesen – válaszoltam, de lassan az ajtó be is csukódott. Én még néhány másodpercig ott álltam. Nem volt udvariatlan. Nem volt barátságtalan. Csak… valahogy mégis rettenetesen gyorsan lezárt. Mintha egy láthatatlan falat húzott volna közénk.

Visszamentem a lakásomba, és egész este ezen gondolkodtam. Talán tényleg egyedül van. Új lakás, új környék, idegen lépcsőház, idegen emberek. Én is idegen vagyok számára. Próbáltam átérezni, hogy milyen lehet úgy hazajönni valahová, hogy nincs senki, aki megkérdezhetné, hogy milyen volt a napom?

A macskáim közben egymás után telepedtek mellém a kanapéra. Simogatni kezdtem őket.

– Ti legalább nem hagyjátok, hogy az ember egyedül legyen.

Másnap stratégiát váltottam. Eldöntöttem, hogy megpróbálok a jóbarátja lenni, így amikor este vacsorát rendeltem magamnak, egyből két adagot kértem. Amikor megérkezett, felmarkoltam az egyik ételes zacskót, és bekopogtam Gerihez. Semmi. Újra kopogtam.

– Ki az? – hallatszott bentről.

– Andi… a szomszédból.

– Egy pillanat.

Hallottam a közeledő lépteket, ugyanakkor kapkodást érzékeltem. Az ajtó kinyílt és Geri vizes hajjal, köntösben állt meg előttem. Jobb keze a köntös széléit szorította, nem volt ideje megkötni azt.

– Szia. Rendeltem kaját, és gondoltam rád is. – mondtam kedvesen és felemeltem a zacskót majd odanyújtottam neki.

Geri reflexszerűen a jobb kezével a zacskóért nyúlt. És abban a pillanatban észbe is kapott, hogy elengedte a köntösét. Vissza akarta húzni a kezét, így viszont az ételcsomag a küszöbre pottyant. A köntös szétnyílt, próbált lehajolni az ételért, de olyan szerencsétlenül mozdult, hogy a következő pillanatban tompa koppanással beverte a fejét az ajtó élébe. Hátratántorodott, elesett, a köntös pedig teljesen szétnyílt. Én pedig csak álltam ott megbénulva, cikázott a tekintetem az ételzacskótól a felbukkanó farkáig mindenen.

- Úr egy Isten! – böktem ki a döbbenettől, jó nyomatékosan. Aztán észrevettem: a bal oldalát… a hiányzó kart.

Minden egyszerre összeállt. Az első találkozás, az anyja gondoskodása… Az, hogy mindig úgy állt, hogy a bal oldala takarásban maradjon.

A lépcsőházból ekkor léptek közeledtek. Geri rám nézett. Én rá.

– Gyere – mondtam gyorsan. Beléptem és azonnal becsuktam az ajtót. Letettem az ételt a konyhapultra, majd odanyújtottam a kezem. – Segítek.

Feltápászkodott. A köntöse kötőjével ügyetlenkedett, végül odaálltam és megkötöttem én. Odakint elhaladt valaki, mi pedig csendben álltunk az előszobában. Ránéztem Gerire, a szám sarka pedig megrezdült. A helyzet annyira kínos volt, hogy majdnem kitört belőlem a nevetés. Amint a lépteket már nem hallottuk, közöltem, hogy én is megyek. Visszatértem a lakásomba és egész éjjel a kialakult, abszurd jeleneten agyaltam, no meg persze azon, hogy csak most derült ki Geri testi hiányossága.

Másnap szerencsére nem volt terepmunkám, otthon maradtam. A konyhában tettem-vettem, amikor csengettek az ajtón. Geri volt. Zavartan állt és bele is kezdett a mondandójába.

– Szeretnék bocsánatot kérni a tegnap történtekért. Ennél rosszabb első benyomást nem is tudtam volna produkálni – mondta lesütött szemekkel. – És sajnálom, hogy a péniszemet is láttad.

Hallgattam őt szótlanul, de eme mondatánál kitört belőlem a nevetés.

– Ó, apukám! Ne sajnáld! Én nem sajnálom, sőt! Van ott szerszám, nem is kicsi! Úgyhogy, nincs semmi baj, legalább visszaigazolást tudok adni, hogy méret szempontjából nagyon ott vagy! – kikerekedett szemekkel dicsértem őt. Látszott rajta, hogy próbál oldódni.

– Köszönöm, Andi.

Már indulni készült, amikor megállítottam.

– Figyelj… Ha már ilyen remekül bemutatkoztunk egymásnak… nincs kedved bejönni? Épp ebédet főzök és beszélgethetnénk.

Meglepődött.

– Most?

– Igen, most – és azzal félreálltam az ajtóból, helyet adván, hogy beléphessen a lakásba.

Egy pillanatig habozott. Aztán bólintott. És azon a napon elkezdtünk beszélgetni.

Geri informatikus volt. Adatbevitellel foglalkozott, néha otthonról dolgozott, néha bement a munkahelyére. A munkájában hihetetlenül ügyes volt. A művégtagját természetesen nem tudta gépelésre használni, de amit nem tudott egyféleképpen megoldani, azt megoldotta másképp. Nem panaszkodott. Nem magyarázkodott. Egyszerűen alkalmazkodott.

Én pedig újságíróként dolgoztam, időnként otthonról vállaltam munkát, máskor reklám- és kampányanyagokon dolgoztam egyik-másik cégnek. Így aztán voltak napok, amikor mindketten a saját lakásunkban ültünk a számítógép előtt.

Máskor pedig egyikünk sem dolgozott. És akkor egyikünk sem akart egyedül maradni. Először csak néhány percre állítottuk meg egymást a folyosón. Aztán tíz perc lett belőle. Tízből pedig húsz. Húszból pedig egy egész este. Egy idő után már minden este átment valamelyikünk a másikhoz. Pizzát rendeltünk és filmeket néztünk. Aztán megszületett a filmes doboz ötlete: mindketten 50-50 filmcímet írtunk papírcsíkokra. Összehajtogattuk őket, majd bedobtuk a dobozba.

– Na ez az igazán demokratikus filmválasztás – jelentettem ki.

– És ha rosszat húzunk?

– Akkor együtt szenvedünk.

– És ha egyikünk nem akarja?

– Akkor együtt szenvedünk. – mosolyodtam el.

– Értem.

Attól kezdve a doboz döntött. Néha végignéztük a filmet. Máskor húsz perc után valamelyikünk feltette a kérdést: "Te amúgy érted, mi történik?" És beszélgettünk inkább. Kiültünk a teraszra, én cigiztem, Geri pedig popcornt vagy chipset majszolt.

Egyik este azonban a beszélgetés komolyabbra fordult.

– Geri? – kezdem bele.

– Hm?

– Kérdezhetek valamit?

Felém fordult.

– Persze.

– A karodról…

Láttam rajta az apró feszülést, de igyekezett természetes maradni.

– Mi történt vele?

– Veleszületett izomsorvadás – fogta rövidre. Csendben vártam, majd látta, hogy számomra a válasz túl rövid, így részletezni kezdte: – A bal karom tulajdonképpen életképtelen volt. Végül amputálni kellett, kicsivel a vállam alatt. Még gyerek voltam.

– És a műkar?

Elmosolyodott.

– Az már egy másik történet.

Elmesélte, hogy ahogy nőtt, folyamatosan újabb és újabb művégtagokat kapott. A mostani már olyan technológia, amely az idegrendszeri jeleket képes érzékelni és a mozdulatokat vezérelni. Könyök. Csukló. Ujjak. Ámulva hallgattam.

– Várj.

– Mi van?

– Te olyan vagy, mint egy szuperhős.

Felnevetett.

– Geri, most ezt komolyan mondom. Te konkrétan egy szuperhős vagy!

A mosolya lassan elmélyült és a tekintete meglágyult. Nézte, ahogy kifújom a füstöt, figyelte a tekintetem, majd halkan megjegyezte:

– Ezt még senki nem mondta.

– Pedig teljesen egyértelmű.

– És hol van a hős jelmezem?

– Titkos helyen. Nem adhatod ki a személyazonosságodat.

Nevetett. De utána sokáig nézett rám. Mintha nem tudná, hogyan fogadjon el egy olyan bókot, amelyben nem volt sajnálat. Csak őszinte csodálat.

Egyik szombat este popcornnal ültünk a kanapén. Emlékszem, "A keresztapa" ment. Én pedig valamikor elaludtam, a fejem pedig Geri jobb vállára billent. Ő nem mozdult. Végignézte a filmet úgy, hogy közben nem akart felébreszteni. Később már annyira elzsibbadt a válla, hogy óvatosan lefektetett a kanapéra. A csíkos kardigánomat rám terítette. Még egy pokrócot is rám húzott, aztán bement a szobájába aludni. Reggel a kávégép zörgésére ébredtem, a lakásban kávéillat terjengett. Kócos hajjal, összegyűrt ruhában mentem ki hozzá. Rám nézett.

– Jól aludtál?

– Mint akit elaltattak –böktem ki még félkábultan.

– Észrevettem.

Kinyitotta a szekrényt a cukorért. Én már vettem is elő a kanalat. Ő rám nézett. Én rá. Egyikünk sem szólt. De ugyanarra gondoltunk. Mintha évek óta így csináltuk volna.

– Kérsz reggelit? Rántottát?

– Tökéletes. – nyugtáztam az ajánlatát.

Nem volt elég tojása, így egy kis időre hazaugrottam és hoztam a hűtőmből. Aztán együtt reggeliztünk. Besütött a fáradt napsugár, érződött már az erejében az ősz jelenléte.

Ő takarítani kezdett.

– Hagyd – mondtam. – Ülj le.

– De…

– Semmi de! Ülj és pihenj. Esetleg mesélj közben.

Leült, én pedig rendet raktam. Az egész délelőtt úgy telt, mintha valami régi közös életet próbálnánk, amelyet egyikünk sem mert volna még nevén nevezni. Amikor hazamentem, csak az ajtóban vettem észre, hogy a csíkos kardigánom nála maradt. Nem mentem vissza érte. Tudtam, hogy úgyis át fogok még menni hozzá a napokban.

Gerivel lassan olyan gördülékenyen ment a beszélgetés, hogy az életünk minden területére engedtük belátni a másikat. Én még a randijaimról is sokat meséltem neki. Online társkeresők, furcsa férfiak, még furcsább üzenetek… Ő mindig végighallgatott. Néha egy-egy rosszul sikerült randi után mintha megkönnyebbült volna. Én ezt akkor nem értettem még, de nem zavart annyira, hogy rákérdezzek.

Aztán egy este újból randim volt, egy ötven év körüli férfival. Geri pedig otthon volt, az ablakból látta, amikor megérkeztem. Látta, ahogy a férfi kisegít az autóból. Nekitámasztott a kocsinak és ajkaimra hajolt, vadul csókolt, bízva abban, hogy az indulatok elszabadulnak és az ágyamban kötünk ki. A mohó közeledés a liftben sem csitult, és amikor az ajtómnál megálltunk, akkor sem hagyta abba. Kezei a mellemet simogatták a blúzon keresztül és testével igyekezett minél több pontban összefonódni velem.

Az ajtó kinyílt és Geri megállt az ajtófélfánál.

Szétrebbentünk, mint valami gerlepár. Én végül hátrébb léptem. Köszöntem Gerinek, majd az udvarlóm felé fordultam:

– Ne haragudj, elfáradtam. Folytatjuk máskor, jó? Felhívlak! – ígértem meg az ötvenes férfinak.

Nehezen sóhajtva, de elfogadta a visszautasítást, és annak reményében, hogy keresni fogom őt, elköszöntünk egymástól és megvártam, amig beszáll a liftbe. A lift ajtaja becsukódott.

– Köszi – súgtam neki. – Pont jókor nyitottad ki az ajtót. Megmentettél.

Nem mosolygott. Csak megfordult és becsapta a bejárati ajtót. Feltéptem a kilincset és követtem őt.

– Mi van?

Csend. Bevonult a nappaliba és nem volt hajlandó hozzám szólni.

– Nagyon fárasztó fickó volt. Folyton arról beszélt, hogy bárcsak hamarabb ismert volna meg, akkor most nem a nejévvel élne együtt. Neked köszönhetően sikerült megszabadulni tőle.

Geri halk, szinte visszafojtott méreggel a torkában megszólalt:

– Nem úgy tűnt, mintha annyira meg akartál volna szabadulni tőle.

Megálltam.

– Tessék? Nem jött be nekem a fickó egyáltalán.

– Ugyan! – nevetett gúnyosan és visszafordult, hogy szembe nézzen velem. – Hiszen mindent láttam! Nem vagyok hülye! Láttam, ahogy szinte kifeszített a kocsijára és a bugyidat kereste a félhomályban a szoknyád alatt.

Én magam is kínosnak éreztem a randi utáni perceket a tömbház előtt, de nem akartam feltűnést kelteni az éjszaka közepén azzal, hogy cirkuszt rendezek. Ezért próbáltam magamról diplomatikusan lerázni. De nem akartam magyarázkodni Gerinek sem, így terelni kezdtem a szót:

– Te most féltékeny vagy?

Azonnal megváltozott az arca. Keserűen felnevetett.

– Dehogy vagyok féltékeny. Miért is lennék?

– Miért ne lennél? – dobtam vissza a kérdést, ingerülten.

– Neked olyan férfi kell, mint az, aki most felkísért. Nekem esélyem sincs labdába rúgni, úgyhogy én nem is reménykedem.

– Ezt most mégis hogy értsem?

A hangja megemelkedett.

– Úgy, ahogy mondom.

– Hogy? – provokáltam.

Aztán kifakadt.

– Én krip-li va-gyok, Andi! Krip-li! Álmodni se merek arról, hogy összejöjjünk, mert …

A szó úgy csapódott közénk, mint egy üvegre dobott kő. És én elvesztettem a fejem. A tenyerem lendült. A pofon csattant. Geri pedig félbehagyva mondatát hátrahőkölt. Nem védekezett. Pontosabban nem is tudott. A jobb arcán lassan kirajzolódott a kezem nyoma. Már abban a pillanatban tudtam, hogy nem lett volna szabad. De a düh még erősebb volt.

– Soha! – mondtam remegő hangon. – Soha az életben nem tartottalak kriplinek! Nem gondoltam rólad ilyet. Egyetlen egyszer sem!

Csak nézett rám. A könnyek már égették a szememet, de nem hagytam magamban a mondandómat.

– És tudod, mi fáj? Hogy ennyi idő után sem vetted észre… Nem azért jártam át hozzád, mert sajnáltalak. Nem azért ültem melletted esténként, mert kötelességemnek éreztem. Azért voltam itt, mert szerettem veled lenni. És szégyelld magad, hogy nem vetted észre, hogy a tetteim őszinték voltak! Befejeztem!

Aztán megfordultam és kimentem. Becsaptam az ajtót. A saját lakásomban pedig azonnal kitört belőlem a zokogás. Nem szép sírás volt. Nem csendes. Nem méltóságteljes. Az a fajta volt, amikor az ember már nem tudja, a haragtól vagy a fájdalomtól remeg-e jobban? És közben egyre erősebben éreztem valamit, amit addig nem akartam felismerni: Geri nem egyszerűen a szomszédom vagy a barátom lett. Ő lett az a biztos pont, amelynek a hiányától most hirtelen minden más abszolút bizonytalanná vált…

Nehéz napok jöttek. A következő időszakban minden furcsává vált. Hazafelé automatikusan kinyitottam az ő postaládáját is. Aztán megálltam és visszatettem a levelet. Becsuktam. A boltban leemeltem a popcornos zacskót, hezitáltam, majd visszaraktam a helyére. A kanapén úgy éreztem, mintha mellettem mélyebb lenne a hely. Néha meg két poharat vettem elő. Két villát. Egyszer két adag vacsorát készítettem. Csak akkor vettem észre, amikor már ott állt előttem a két tányér. Az egyik az enyém volt, a másik meg… üresen maradt. Egy este még egy romantikus filmet is elindítottam. Egy jelenetnél önkéntelenül elmosolyodtam, mert eszembe jutott az a bizonyos szerencsétlen köntösös incidens. Aztán a mosolyom lassan eltűnt. Mert már nem a jelenet hiányzott. Ő hiányzott…

Egy hét után virág jelent meg az ajtóm előtt. Egy csokor. Néztem, de nem vettem be. Nem azért, mert nem akartam. Hanem mert még mindig fájt, amit mondott. Teltek a hetek. Alig aludtam. Sokszor bámultam a mennyezetre felvetített kocsifényeket, hallgattam az óra csendes kattogását, és kitört belőlem egy fájdalmas sírás. Olyan volt, mint amikor az ember gyászolja egy hozzátartozóját. Akit soha többé nem láthat és nem ölelhet át. Fájt, és bántott az is, hogy megütöttem. Védtelen volt és bántottam, pont úgy, mint mindenki más. Bekerültem ugyanabba a skatulyába, mint a társadalom többi tagja.

Egyik este kopogtak. Kinéztem a kukucskálón, majd lassan kinyitottam az ajtót. Szótlanul néztem az előttem álló Gerit. A kezében ott lógott a csíkos kardigánom. Ugyanolyan karikás volt a szeme, mint az enyém, talán még rosszabbul is nézett ki.

– E… Ezt… már többször át akartam hozni. – emelte fel a kardigánt. – Aztán mindig meggondoltam magam… Mert reménykedtem, hogy egyszer te jössz át érte. - elhallgatott. – Aztán vettem virágot…

A tekintetem a kardigánról az arcára vándorolt. Lehajtott fejjel a cipőjét bámulta és úgy habogott, mint egy kisfiú, aki most tanul meg valamiért bocsánatot kérni.

– És amikor nem vetted be… - keserűen elmosolyodott. – Megértettem, hogy már nem akarsz velem barátkozni… - A hangja megremegett. – És sajnos el kell fogadnom… Elfogadom. Sajnálom…

Néztem ezt a megtört férfit, az én barátomat. Neki is ugyanúgy fájt ez a hirtelen szétszakadás, mint nekem. Aztán kitártam a karomat. Nem mondtam semmit, csak kitártam. Geri néhány másodpercig mozdulatlanul állt, szerintem nem is fogta fel, hogy mi történik. Aztán közelebb lépett és átölelt. De nem csak úgy egyszerűen ölelt meg. Belém kapaszkodott. Olyan erővel, mint aki hetek óta visszatartotta a levegőt, és végre újra lélegezhet. A teste remegett. Én meg sírtam.

– Annyira sajnálom – suttogtam a fülébe. – Sajnálom, hogy megütöttelek.

– Tudom.

– Nem akartam.

– Tudom - hátrébb húzódott. – Nekem is fájt.

– Mi? –néztem rá kérdőn.

– Hogy azt hittem, te is úgy nézel rám, ahogy néha mások...

– Én nem úgy nézek rád. – temettem kezembe arcát.

– Most már tudom.

– Geri, te nekem fontos vagy. Nagyon! Pokol volt ez a pár hét. – törölgettem az ő könnyeit is.

– Nekem is - aztán elmosolyodott. – Van kedved átjönni vacsorázni?

Megkönnyebbülten vettem el tőle a kardigánom és bólogattam. Attól a perctől kezdve lázasan kezdtem készülődni az estére. Sosem voltam még annyira izgatott egy vacsora miatt. Mintha valami hatalmas gálaestre készülnék, ahol politikusok, üzletemberek és mindenféle nagyfejesek ülnek majd ugyanannál az asztalnál. Pedig csak a szomszédba készültem. De nem csak a szomszédba. Hozzá! Gerihez!

Amikor végül bekopogtam, hallottam őt szólni, hogy nyissak be. Beléptem, és megálltam. Az ebédlőasztalon háromágú gyertyatartó állt. A gyertyák lángja apró, meleg fényeket rajzolt a falra. Az asztalon tányérok, poharak, a levegőben pedig fokhagyma, paradicsom, fűszerek illata. "Bolognai spagetti… A kedvencem. Tudja, hogy imádom!" – mondtam magamban. Ő ott állt az asztal mellett, fehér ing volt rajta. Rosszul begombolva.

– Te ezt egyedül csináltad?

– Igen - lenézett az ingére és elmosolyodott.

– Látom. - Odamentem hozzá és megfogtam az első gombot. – Gyere ide.

Geri feszült lett. Érezhető volt a levegőben, ahogy nem akar kudarcot vallani, tökéletességet akart. Még mindig nem értette meg, hogy nekem nem kell bizonyítson, én őt elfogadtam a maga kis tökéletlenségével és a velejáró bakikkal.

– Nyugi – súgtam.

– Nyugodt vagyok – mondta kicsit tétován.

– Persze… - kigomboltam az inget, majd újra helyesen begomboltam. A mandzsettáját is megigazítottam. – Ezekkel a műujjakkal nehéz, igaz?

– Egy kicsit – zavartan elmosolyodott.

Amikor kész lettem, hátraléptem. Körbenéztem a szobában és megcsodáltam a sok készülődést.

– Ez gyönyörű – mondtam.

– Tényleg?

– Tényleg - végignéztem az asztalon. – Nem számítottam rá, hogy ennyire romantikus lesz.

A szó után csend lett. Geri rám nézett.

– Túlságosan romantikus? Giccses?

– Ugyan – mosolyodtam el –, nagyon tetszik.

Végül leültünk. A vacsora alatt még mindketten kissé feszültek voltunk. Olyan volt, mint egy háború utáni béke. Már nem harcoltunk, de még nem tudtuk, hogyan kell békében egymásra nézni. A háttérben halk, romantikus zene szólt. Minden egyes feltekert spagettiszál elfogyasztásánál néztem őt, a gyertyák fénye végigsimított az arcán. Amikor befejeztük a vacsorát, ő is sokáig nézett rám. Aztán lassan felém nyújtotta a jobb kezét. Felkért táncolni. Nem hezitáltam, azonnal álltam fel és megfogtam a kezét. A zene lassúbbra váltott. Míg a jobb kezével az enyémet fogta, a bal művégtagja a hátamhoz simult. Lassan mozogni kezdtünk. Igazából nem is táncoltunk, inkább csak egymáshoz igazodtunk. A lélegzetünkhöz, a mozdulatainkhoz, a csendünkhöz.

Aztán Geri közelebb hajolt.

– Tudod, mit sajnálok? Hogy a bal kezemmel nem érzek úgy, mint a jobbal - a hangja alig volt több suttogásnál –. Néha arra gondolok, milyen lenne, ha érezném, ahogy végigsimítom vele a hátadat.

Megszorítottam a kezét. Felnézett rám, és én akkor már nem láttam benne bizonytalanságot. Csak azt a férfit, akit megismertem. A férfit, aki mellett megtanultam, milyen az, amikor valaki hiánya nagyobb helyet foglal el az ember életében, mint amekkora helyet valaha is elfoglalt a jelenléte. Hozzásimultam. Megérintettem az arcát. Geri lehunyta a szemét, majd kinyitotta és rámnézett. Mintha engedélyt kérne. Én pedig megadtam neki: megcsókoltam. Először finoman, óvatosan, szinte kérdésként. Aztán a csók hosszabb lett. Melegebb. Őszintébb. A hetek óta visszatartott érzések egyszerre oldódtak fel közöttünk. Amikor elváltunk, még mindig nagyon közel álltunk egymáshoz.

– Andi…

– Igen?

– Biztos vagy benne?

A homlokomat az övéhez érintettem.

– Most először hosszú idő óta teljesen biztos vagyok valamiben.

A mosolya lassan jelent meg. Megfogtam a kezét. A nappaliban tovább égtek a gyertyák, a kihűlt vacsora ott maradt az asztalon, a zene pedig tovább szólt. Mi pedig lassan elindultunk a hálószoba felé. Nem siettünk. Nem volt rá szükség. Az elmúlt hetek minden kimondatlan mondata ott volt közöttünk, minden félrenézés, minden hiány, minden visszatartott érintés. És most végre nem kellett egyikünknek sem hátralépnie. Az ajtó becsukódott mögöttünk, a többit pedig azon az éjszakán nem a szavak mondták el. Hanem a közelség. A lélegzetek. A hosszú, elnyújtott csendek. Az óvatos érintések, amelyek lassan megszűntek óvatosnak lenni. És az a különös, mély bizalom, amikor két ember végre nem azt próbálja kitalálni, mit gondolhat róla a másik, hanem egyszerűen elhiszi, hogy ott van. És ott, abban a pillanatban a szűziesen félénk férfi igazi partnerré vált, minden mozdulatával. A gyönyör, amit okozott könnyként pergett le a szemel sarkából, éreztem, ahogy minden mozdulata úgy és ott érint meg, ahol kell. A műkar semmiben nem volt hátrány, teljesen megfeledkeztünk róla. Éreztem, ahogy minden lökése a csúcs felé visz, sóhajaim megtöltötték a szobát. A lepedő ráncosan lapult meg alattam és nedvessé vált. Majd az éjszaka lassan körénk zárult. És amikor később egymás mellett feküdtünk a sötétben, már nem volt két ajtó közöttünk. Nem volt folyosó. Nem voltak kimondatlan kérdések. Csak Geri meleg közelsége és az én kifáradt, megnyugodott lélegzetem.

És ott volt a felismerés is, amely talán már régóta meglapult bennem, de csak most mertem végre nevén nevezni: néha az ember egész életében keresi azt a helyet, ahol biztonságban leteheti a lelkét. Én pedig végül megtaláltam.

Egy ajtóval arrébb: a szomszéd ajtó mögött…

- vége - 

Fotógaléria