A szerelmes informatikus

A mobiltelefonom megcsörrent.

- Igen, tessék! – szóltam bele.

- Elnézést, hogy máris hívom… Tudom, hogy mindössze 5 perce hagytam el a lakását… Én vagyok… az informatikus… - dadogott. – Én nem tudom… azaz tudom… - nagyot sóhajtott és igyekezett összeszedni a gondolatait, majd folytatta. – Eljön az ember életében az a pillanat, amikor szembemegy a Nagy Ő-vel… Velem ez most történt meg. Ahogy rámnézett azokkal a szép nagy barna szemekkel, esküszöm elöntött a melegség. Tudom, tolakodásnak veszi most ezt… tudom, hogy házas… de akkor is meg kell kérdezzem…

- Mit? – törtem meg a vonal végén a csendet.

- Eljönne velem egy kávéra? Csak hogy kicsit beszélgessünk…

Hirtelen nem is tudtam mit mondjak erre. De valamit mondanom kellett.

- Gondolkozhatok rajta?

- Persze, persze – vágta rá azonnal -, amennyit csak szeretne… vagyis azért ne túl sokáig… ha kérhetem.

Elmosolyodtam. Volt valami cuki ebben a bénázásban, úgyhogy abban maradtunk, hogy jelentkezni fogok egy válasszal.

Miután befejeztem a beszélgetést, visszatettem a telefont az asztalra és a számítógép felé vettem az irányt. Leültem. Cikkeket kellett írnom, csúszásban voltam velük. Nagyon. Ugyanis kétnapi havazás miatt internethálózat nélkül maradtam, közvetlenül a karácsonyi ünnepnapok után. Felhívtam a szolgáltatót és segítséget kértem. Így került a képbe ez a harmincas férfi, akit a cég küldött végül, hogy megnézze, mi lehet a baj. Miközben az ujjaim a billentyűkön táncoltak, folyamatosan az előbbi telefonhívásán elmélkedtem. Kedves volt a hangja. És fene tudja miért, de nekem is kedvem volt kicsit beszélgetni valakivel, akár egy kávé mellett. Eldöntöttem, hogy reggel fel is hívom és megbeszélek vele egy találkát.

Olyan boldogan közeledett a kis bisztró felé, mintha szó szerint szárnyalt volna. Azt hittem, köszön és kezet fog velem, de ehelyett arcon puszilt és szorosan magához ölelt. Zavartan öleltem át a derekát én is.

- Két éjszakát kellett átélnem úgy, hogy szinte semmit sem aludtam. – Vágott bele a mondókájába, miközben ajtót nyitott és előreengedett. – Már nagyon vártam, hogy találkozzunk.

- Én is keveset aludtam… - s közben leültem az egyik asztalhoz. Fenntartásaim voltak vele szemben, úgy éreztem túlságosan lelkes és talán még azt is készpénznek vette, hogy egy románc vette kezdetét.

- Te is sokat gondoltál rám? - lelkesedett tovább.

- Igen, így is mondhatjuk… Igazság szerint nem számítottam a felkérésre, de úgy gondoltam, egy közös kávézásban végülis nincs semmi rossz.

A felszolgált cappuccino fogyasztása közben mesélni kezdett az életéről, faggatott az enyémről. Olyan szinten érdekelte minden, hogy észre sem vettük, hogy repül az idő. Engem még mindig nyomasztott a tapadós attitűdje, de érdekesmód a határozottságot, az elszántságot is láttam benne. Ez viszont imponált.

- Férjeddel jól kijössz? – váltott hirtelen.

Épp felhörpintettem az utolsó kortyot és szerettem volna javasolni, hogy lassan menjünk, de ez a kérdés megakadályozott. Néztem rá meglepetten, majd csendben, röviden válaszoltam.

- Elvagyunk. De hát természetesen már nem olyan, mint kapcsolatunk elején.

- Kiritkult a szex?

Döbbenten kaptam fel a fejem. Ő is érezte, hogy ez túl nyers kérdés volt.

- Bocsánat. Nem akartam tolakodó lenni.

- Mennem kell – mentegetőztem, és az ajtó felé vettem az irányt.

Amikor hazaértem, csendben letettem a táskám és végignéztem a karácsonyfán. A férjem megvette a gömböket, én feldíszítettem a fát. Egyedül… Hol vannak már azok a meghitt karácsonyi esték, amikor közösen, viccelődve, nevetve biggyesztettük fel a díszeket a fenyőre? Kinyújtózkodtam az ágyon, néztem a mennyezetet és próbáltam kiüríteni a fejem. Kavarogtak bennem a gondolatok. El is szenderedtem kicsit. Ajtócsengő hangjára ébredtem, majd kopogás kísérte azt. Kinyitottam az ajtót. Az informatikus állt ott. Betolt a lakásba és megfogta a derekam. Hozzásimította a homlokát az enyémhez és hevesen megcsókolt. Szuszogva tolt az ágyig és közben ömlött belőle a vallomás.

- Nem bírok létezni nélküled. Akarlak! Kívánlak! Nem érdekel senki és semmi, ha most nem harcollak ki magamnak, akkor én megsemmisülök!

Fel sem fogtam mi történik. Lehúzta a nadrágom és kezével benyúlt a bugyimba. Elöntött a forróság. Zihálása felizgatott és hagytam, hogy elsodorjanak az események. Felváltva szedte le magáról és rólam a ruhadarabokat mindaddig, amig meztelenül nem álltunk egymás előtt. Libabőrös lettem attól, ahogyan végigcsókolta a testemet. Minden gyerekkorból származó hegnél megállt és hosszasan csókolta. Majd a combom hajlatához is eljutott. A nyelve gátlástalanul kihozta a gyönyört. A hajába túrtam. Felnyögtem. Felhúztam a térdeim, hogy folytassa. Maszatos arccal kúszott fel és forrón csókolt miközben éreztem, hogy belémbújik. Kezeim a csípőjén pihentek meg és minden ringatózó mozdulatnál erősebben fogtam őt. Lökései egyre határozottabbak voltak és ösztönösen vadak. Forgatott az ágyon ezernyi pozícióban és úgy szorított magához, mintha nem létezne holnap. És egyszer csak elsült…

Ott szívtam a cigit az ágy végében, a földön, mellettem a hamuzóval. Néztem ki a fejemből és próbáltam felocsúdni a történtekből. Ő gyorsan lezuhanyozott és mellém ült.

- Megbántad? - puhatolózott.

- Nem tudom… nem… - mondtam ki végül elmélázva. – De ugye tudod, hogy ez nem fog menni?

Ránéztem és próbáltam óvatosan elmagyarázni az aggályaimat.

- Veszélyes ez a játszma, még akkor is, ha jól esett. Az ilyesmik kiderülnek. Ez nem ismétlődhet meg…

- Ne, ne, ne… Ne mondj ilyet – tette ujját a számra, hogy elhallgassak. -, hiszen jó volt. Jók vagyunk. Ezt te sem tagadhatod.

Nem mondtam rá semmit. Hallgattam, ő pedig folytatta a monológját.

- Szerelmes vagyok, Andi! Nem tudom elfojtani. Akartam. De nem ment.

- Öt évvel vagy fiatalabb! Előtted az élet. Olyan nővel lehetsz, aki független… aki fiatal…

- Kérlek, ne rázz le! – tiltakozott azonnal. – Miért nem adod meg saját magadnak azt az esélyt, hogy boldog legyél? Ígérem, hogy mindent elkövetek, hogy te legyél a legboldogabb nő a Földön, csak engedd, hogy bizonyítsak. Nem fogod megbánni… Kérlek… kérlek… – és azzal odabújt az arcomhoz, hogy mindezt már suttogva ejthesse ki.

Rábólintottam. Még az együttlét hatása alatt voltam és túlságosan könnyedén adtam meg az esélyt neki. Nem gondoltam semmibe bele, csupán abban reménykedtem, hogy mindez jól fog végződni.

Ezután megkezdődött a kettős életem. Munka és háztartás nappal, este pedig - ha kellett, - ürügyeket kovácsoltam, alibit intéztem, és eltűntem néhány órára. Eljártunk vacsorázni, kocsikázni, mozizni. Sokszor voltunk az ő lakásán és belesikoltottam a párnájába az összes örömteli pillanat hangját. Lelkesen tértem haza mindig.

Aztán amikor már megszokottá, rutinossá váltak a talik és csitult a kezdeti lelkesedés, kicsit gondterheltté váltam. Csúszásban voltam a felvállalt cikkekkel, néha befeszültem és stresszes lettem miattuk. Az informatikusom sem könnyítette meg a dolgot, minden szabad percemet magának akarta. Fáradékonyabb lettem és néha már úgy éreztem, megszokásból fekszem le vele. Az egyik este hazafelé sétáltam. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne vagy követne. Lopva néztem magam mögé, de senki nem volt a környéken. Megszólalt bennem a vészharang. Főleg akkor, amikor hazaértem és a férjem szótlanul a laptopja előtt üldögélt.

- Jól érezted magad? – kérdezte végül.

- Hmmm, igen. – mondtam szűkszavúan és a fürdőszobába siettem. Láttam a szemem sarkából, hogy akciófilmet néz, de a kérdése pillanatában azt hittem, hogy valamit sejt.

A zuhanyrózsával a kezemben álltam és néztem a csempén a mintákat és miközben próbáltam lemosni magamról a szex szagát, gondolkodni kezdtem. Túlságosan nyugodtnak véltem őt. Nem faggatott. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy mindent tud… régóta. Csak nem akarja felkavarni az álló vizet.

Ez a gondolat később egyre gyakrabban tört elő. Néma telefonhívásokat kaptam, naponta többször is. Nem fordítottam nagy jelentőséget ennek az elején, de aztán arra lettem figyelmes, hogy mindig akkor kapom ezeket a hívásokat, amikor egyedül vagyok otthon. Kinéztem az ablakon ilyenkor. Mintha megint azt éreztem volna, hogy valaki lentről figyeli a lakásban a mozgást. Az aggasztóbb jel, hogy valami történik, az volt, amikor a postás egy levelet adott át az egyik délután. Üres papírt találtam a borítékban. Mintha csak arra várt volna az a papírlap, hogy egy vallomással írjam tele.

Figyelni kezdtem a férjem viselkedését, de semmi nem árulkodott arról, hogy bármit is sejtene a kettős életemről. Az informatikus szerető odaadó akart lenni, akárhányszor csak magáévá tett, de már nem tudtam átadni magam önfeledten az érzésnek.

- Valami baj van. – állapította meg és várta, hogy mondjak valamit.

- Azt hiszem ennyi volt… Szerintem lebuktunk. Érzem, hogy figyelnek, követnek.

- Ugyan, biztos csak téves érzékelés- ejtette ki a száján, miközben próbált cirógatni.

- Nem, nem az! – emeltem fel a hangom és a meglepett arcát látván kénytelen voltam részletekbe bocsátkozni.

Elmondtam neki, hogy hetek óta érzem, hogy valaki követ. Vagy, hogy épp figyel. Beszámoltam a hívásokról is, amikor síri csend van a vonal végén. Az üres levelet is elmeséltem. Néztem közben az arcát és idegesíteni kezdett, amit láttam rajta. Olyan volt, mintha lekezelő lenne.

- Nem vagyok paranoiás! - mondtam ki gyorsan, még mielőtt ő kérdezne bármi abszurdumot.

- Szerintem csak stresszes vagy a határidők miatt. Fáradt vagy. Megmasszírozzalak? – kínálta fel megoldásként.

- Nem, most inkább hazamegyek – mondtam lehangoltan.

Nem esett jól neki, és talán meg is értem őt. Biztonságot és szerelmet akar nekem nyújtani, és én pedig még nem hoztam olyan döntést, ami számára bíztató lenne. Amit tőlem kap, az pár óra törődés, kényeztetés és utána minden egyebet a férjem kap.

- Rendben, menj… - mondta. – De egy dolgot szeretnék elmondani előtte.

Felvettem a kabátomat és feléje fordultam. Közben megpattintottam a bejárati ajtót.

- Mondd! – néztem rá.

- Ugyanolyan hévvel szeretlek most is, mint az első nap, amikor megláttalak. Én menedéket kínálok neked, ha baj van. Ha úgy érzed, hogy veszélyben vagy, hívj és jövök.

Elindultam. Régebben már felajánlotta, hogy hazakísér, de túlságosan rizikós együtt sétálni az utcákon. Szatmárnémeti kis város, bármikor belebotolhatunk egy ismerősbe. De most valahogy nem bántam volna, ha velem jön. Ugyanis megint rámtört az érzés, hogy valaki jön mögöttem. Hátranéztem. Senki. Folytattam az utam, kicsit gyorsabb léptekkel. A hideg futkosott a hátamon, mert kopogó hangot hallottam visszhangzani a háttérben. Ránéztem a telefonomra. Este 7 óra és 6% töltés… ez volt a képernyőn. Behúzódtam egy tömbház főbejáratához. A kopogó lépéshangok eltűntek. Ki se mertem dugni a fejem, gondolkoztam, mit tegyek ezután. Egy taxi társaság diszpécserét próbáltam felhívni, ameddig le nem merül teljesen a készülék a kezemben. Három perc sem telt el, lehúzott a kocsi a járda mellé, én pedig gyorsan bepattantam. Hazavitettem magam és pihegve lépcsőztem a lakásunkig. Beléptem az ajtón és sötétség fogadott. Nincs itthon a férjem… Újból elkapott a pánik, kalapált a szívem és bedugult a fülem. Szédültem is. Aztán megpillantottam egy üzenetet a hűtőn: "Eltört a telefonom képernyője, átmegyek Zolihoz, cserélje ki mielőbb." Zoli a legjobb haver, akivel ha egyszer összeülnek, hajnalig tartó beszélgetésbe szokott torkolni a történet. Odatettem tölteni a sajátom és az informatikus számát kezdtem el tárcsázni.

- Szia, hazaértem. De taxit kellett hívnom, mert valaki követett.

- Biztos vagy benne? Jól vagy? – kérdezte a vonal túloldaláról.

- Igen, csak megijedtem. Jól esne most egy olyan meleg ölelés, amilyent adni szoktál… na de majd legközelebb. – mondtam szomorúan és elbúcsúztam tőle.

Nyomasztott minden. Éreztem, hogy a kialakult helyzetet egyre rosszabbul kezelem. Vágytam arra a sok forró éjszakára, de ugyanakkor döntésképtelennek éreztem magam. Ígéretet tettem egy férfinak, hogy jóban-rosszban mellette leszek és a válságunk pillanatában elgyengültem. És nem fordultam hozzá, hogy elmondjam, mi az, amit hiányolok az életünkből… hagytam inkább, hogy megőrjítsen egy sármos, fiatal pasi, aki mindenét felajánlaná nekem, csak hogy őt válasszam. Az elmélkedésem lendületét ajtókopogás törte meg. Ő volt… a kis informatikus szeretőm.

- Mit keresel itt? –suttogtam ijedten.

- Meghoztam az ölelést, amire vágysz.

Valóban jól esett, ahogy átkarolt. Megnyugtató volt, ahogy gyengéden simogatta közben a hátamat.

- Férjed? – nézett körbe.

- Egy havernál... nem jön egyhamar haza. Készítsek egy kávét?

- Igen, de gyengét. Aludni is akarok ma éjjel. – mosolygott.

Ahogy a kávéscsészével a kezemben újra hátat akartam neki fordítani, rángatózni véltem a fejét. Vissza is néztem rá, de csak állt és mosolygott. Kavarni kezdem a cukrot a kávéban, majd átadtam neki. Leült az ebédlőasztalhoz és megvárta, amig én is odaülök. Kerestem a cigis dobozt, hogy kihúzzak belőle egy szálat. Amikor a gyújtóhoz akartam nyúlni, felpillantottam. Újra megrándult a nyaka és egy pillanatra gunyoros vigyor futott végig az arcán, majd újra komollyá vált. Meredten néztem őt és azon gondolkodtam, hogy jól láttam, amit láttam? Vagy tényleg kezdek képzelődni? Fityegő cigivel a számban készültem rákérdezni, hogy jól van-e? De amint levegőt vettem a mondatom megkezdése előtt, hirtelen torkon ragadott és letolt a székről.

- Mit művelsz?- nyögtem rémülten, a földön heverve.

- Szerinted? – és azzal karon ragadott és felcibált a földről az ágyra. – Meg foglak dugni úgy, mint legelőször! Emlékszel? Emlékszel? – ordította.

- Mi ütött beléd? Engedj el! –sikítottam, és próbáltam lefejni az ujjait a karomról.

- Nem engedlek! Többet nem! Hozzám kellett volna visszajönnöd, ha nem érezted magad biztonságban az utcán. Hozzám! Én megvédtelek volna mindentől és mindenkitől! De te? Te minden egyes alkalommal ide jössz vissza! Ebbe, ebbe az ágyba! Te még most is ezt a lakást és ezt az ágyat érzed a menedékednek? Miért? Már régóta nem az! Azóta, amióta szétraktad a lábaid és engedted, hogy szétnyaljam a pinád!

- Elég! Hagyj békén! Engedj el!- ordítottam torkom szakadtából. – Segítség! – bíztam benne, hogy a szomszédok meghallják.

Befogta a számat és elkezdte letépni rólam a nadrágot.

-Megbaszlak, te hálátlan ribanc! – fröcsögte a méregtől elborulva és próbálta lefogni a kezeim. Nem vártam tovább, lefejeltem. Akkor hirtelen ezt láttam a legjobb döntésnek. Hátra torpant. De onnantól kezdve már nem tudom mi történt, mert elborította a szememet egy csillámló sötétség.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Éreztem, ahogy egy kéz tapogatja az arcom. Fényfoltokat láttam a szemhéjamon keresztül. Felhúzta kicsit és a szemembe világított. Azonnal felébredtem. Egy férfi állt fölöttem, és beszélni próbált hozzám. Csak a hangját hallottam, de hogy pontosan mit mond, azt már nem.

- Biztonságban van, ne ijedjen meg. Mentős vagyok. Hall engem? – kérdezte román nyelven.

Kezdtek értelmessé válni a szavak, a mondatok. Körbenéztem, és megpillantottam a szomszédnőt. Ijedten nézett. A lakásban rumli volt, vagy csak én éreztem túl zsúfoltnak. Ugyanis nem csak ők ketten álltak mellettem, hanem távolabb négy rendőr, még két mentős… és a férjem. Az informatikus sehol…

Látlelet, vallomások. Hajnali 4 óra lehetett, mire visszatértünk a lakásba a férjemmel. Az informatikus 24 órára előzetes letartóztatásban, valószínűleg kiterjesztik 1 hónapra, amig nem kerül sor a tárgyalásra. Nehezíteni fogja az eljárást azonban az, hogy az orvosi vizsgálatok során felmerült valamilyen neurológiai elváltozás is.

- Ujjlenyomatokat vettek le mindenről, amiről csak lehetett. Holnap majd lemosom a fekete port és kitakarítok. – próbált nyugodtan beszélni hozzám, de ismertem már annyira, hogy tudjam, legbelül tombol és tehetetlennek érzi magát.

Leültem az ágy szélére és kisírt szemekkel néztem őt, ahogy visszaemelte a leborított székeket. Nem volt bent a kihallgatáson akkor, amikor a rendőrök megírták a vallomásom. Annyit tudott csak, hogy egy férfi megtámadt és a román szomszédcsaj hívta végül fel a 112-őt, amint meghallotta, hogy segítségért kiabálok. De tudta, hogy ez a történet sokkal szövevényesebb. Már csak abból is, hogy két csésze volt az ebédlőasztalon. Felemelte és belehelyezte őket a mosogató kagylóba. Bár a kórházi vizsgálat után megnyugtatták, hogy erőszakos közösülés nem történt, azért arra felhívták a figyelmét, hogy másfajta intim együttlét viszont volt. Kezembe adott egy szál cigit, amit reszketve gyújtottam meg. Leült mellém és várt. Kitört belőlem a sírás és levegő után próbáltam kapkodni.

- Ezt nagyon, de nagyon elszúrtam!- vágtam bele, de az egész történet átzokogtam.

A testi és érzelmi szakadék, ami köztünk volt, mostanra óriássá vált. A legőszintébben próbáltam elmondani neki, mi mindent hiányoltam a kettőnk kapcsolatából, és hogyan jutottam el oda, hogy szeretőm legyen. Részletekbe menően vallottam neki, a lopott órákról, a hazugságaimról, mindenről. Már nem volt mit vesztenem. És ott ültünk egymás mellett, reggelig. Ő meg se szólalt, egész idő alatt. Hallgatott engem. Ezerszer elrebegtem, hogy mennyire sajnálok mindent. Tudtam, hogy nincs tovább. Tudtam, hogy már csak órák kérdése és összecsomagol. És onnantól kezdve teljes üresség lesz bennem. Tudtam, hogy nem lesz több reggeli kávé vagy hűtőn hagyott üzenet… Nem lesz több mosoly, csók, ölelés, bíztatás…

És akkor megfogta a kezem… Még emészti.

-vége-