A kedvenc interjúalany

- Jó, és hogy húzzak ki belőle hasznos információkat?

- A te barátod, oldd meg… - dobta felém a választ a bulvár honlap tulajdonosa és befejezte a videóhívást.

Idegesen kattogtattam a golyóstoll végét és hátra dőltem az irodai székemben. Még nem tudom, hogyan fogok nekiállni ennek a cikknek, de biztosan nem lesz könnyű.

Ádámnak hatalmas cége van és elsősorban a szórakoztatóiparban jártas. Hangmérnökként kezdte pályafutását, majd saját vállalatot indított. Őt kéne elcsípjem egy interjúra, de mindig elfoglalt. Országszerte ismerik és a legjobb külföldi és hazai zenei előadókkal dolgozott. Emlékszem az első találkozásunkra, amikor a Phoenix és Omega koncert zajlott Szatmárnémetiben. A kordonoknál csendőrök álltak. Felemeltem a sajtókártyám és az út megnyílt előttem. A dupla koncertet a színpadi lépcső mellett néztem és hallgattam végig, majd a többi sajtóssal beültünk a sajtótájékoztatóra. Ezután pedig jött az after party. Eszméletlen mennyiségben folyt a pia. Fiatal önkéntes lányok fonták magukat Kóborék körül, nevettek mindenen, amit csak kiejtettek a szájukon. Dobálták a hajukat, mintha egy samponreklám kellős közepén lennénk.

- Egy Cuba Libret kérnék – szóltam a bartendernek és a pohárral a kezemben félrehúzódtam. Lényegében vártam a megfelelő pillanatra, hogy feltegyem én is a fontosabb kérdéseim.

- Melyik újságtól vagy? – állt mellém Ádám, egyik kezében viszki, másik keze pedig a zsebében lapult. - Hírlap…- válaszoltam röviden.

Rámnézett, majd végigmért.

- El tudom intézni, hogy exkluzív interjút adjanak neked, ha igazán akarod… De... de tényleg nagyon kell akarnod – súgta a fülembe és végighúzta kezét a karomon.

Egyből megértettem, hogy mit szeretne. De a meglepettségem inkább arról szólt, hogy nem gondoltam volna, hogy én volnék a zsánere. Magas, borostás, jóképű férfi ő, sokkal jobb nőket is megkaphatna. Sőt, biztos vagyok benne, hogy meg is kapta őket. Olyan magabiztosan dobta felém az ajánlatát, mint akinek soha senki nem mondott nemet.

- Még átgondolom – válaszoltam. Igazság szerint nem éreztem annyira fontosnak az exkluzív interjút, hogy ezért én belemenjek egy gyors kamatyba vele. Akármennyire is akarjak én ismert újságíró lenni, ez valahogy nekem sok lett volna.

- Rendben. Ha meggondolnád magad, ezen a számon elérsz – és kezembe tolt egy névjegykártyát.

És most ott ültem az irodai székemben, közel 10 év elteltével és az akkor kapott névjegykártyát bámultam. Akkor nem éltem a lehetőséggel, nem lett meg az exkluzív interjú. De a névjegykártyát megőriztem, "sose lehet tudni" alapon. Próbáltam megfogalmazni a szöveget, amit telefonba mondanék, ha tárcsáznám a telefonszámát. Órákig halogattam a dolgot, végül erőt vettem magamon és felhívtam…

Két nappal később, a szerkesztőségben vártam Ádámot, hogy megérkezzen. Megcsörrent a telefonom.

- Szia, Andi! Késni fogok, közbejött valami és most az eső is annyira esik, hogy nem tudok az úton gyorsabban haladni.

- Nem gond, megvárlak. – nyugtattam meg. Nem gondoltam volna, hogy olyan sokat kell majd várnom rá, a délutáni 5 órából végül este 10 lett. Szinte óránként hívtam, attól féltem, hogy elfeledkezett rólam.

Mire megérkezett, addigra magamra maradtam a szerkesztőségben. Nagyon fáradt arca volt, meg hát az évek és az éjszakázások nyomai is kiültek rá. De mosolyogva közeledett és boldogan közölte, mennyire örült, hogy újra láthat.

- Figyelj, Ádám… A segítségedre van szükségem. Egy bulvárcikket akarok írni. Róla…

Odatoltam neki egy fényképet. Ránézett és elhúzta a száját.

- Róla tényleg volna mit írnod… - utalt finoman arra, hogy ismeri a titkait.

- Túl késő van már, én rohadt fáradt vagyok. Nem megyünk inkább át hozzám, hogy beszélgessünk?

Beleegyezett. Hamarosan átsétáltunk a bérelt lakásomba. Félhomályban hagytam a nappalit és itallal kínáltam őt.

- Rohadtul fájnak a szemeim – panaszkodott. – Ez a negyedik nap, hogy nem aludtam. Sok van a vállamon.

- Elhiszem – válaszoltam együttérzően, pedig semmit nem tudtam arról, hogyan dolgozik, milyen nehézségekkel jár a szakma ezen része. Viszont az számomra is érdekes volt, hogy könnyedén vettük fel a társalgás fonalát, figyelembe véve azt a tényt, hogy most látom őt életemben második alkalommal.

- Azt hallottam, hogy nagyon keményen drogozik. Rendőrségi fülest is kaptam. Te mit tudsz? – tereltem rá a szót a lényegre. De ő csak némán figyelt engem és nem válaszolt. Valószínűleg mérlegelt, mit mondhat el nekem, és mit nem. Vagy csupán arra gondolt mit meséljen el, ha felajánlja és lefektethet. Hiszen még a hely és a helyzet is adott volt mindenhez.

- Ádám… Ádám, minden rendben? – kérdeztem, amikor már láttam, hogy percekig engem bámult és egy hang sem hagyta el a torkát.

- Mi lenne, ha ezt az interjút megejtenénk holnap reggel? Én nagyon fáradt vagyok.

Frusztrált, hogy nem haladok semerre, de látszott rajta, hogy nem tud összpontosítani. Olyan érzésem volt, mintha halogatná a válaszokat azért, hogy felajánlkozzak magamtól és ágyba bújjunk.

- Oké- egyeztem bele röviden.

Ádám felállt és besétált a hálószobámba. Ledobta cipőjét és kinyújtózkodott az ágyamon. Megdöbbenve néztem őt, nem is nagyon tudtam hová tenni a szituációt. Olyan érzésem lett, mintha nem igazán lenne tudatánál, és nem fogná fel, hogy mit cselekszik. Ugyanakkor nem is bántam, hogy az ágyamon maradt, mert amikor kijelentette, hogy inkább másnap reggel adna nekem interjút, akkor bizony átfutott az agyamon, hogy elszalasztom a lehetőséget és már nem fogom őt elérni… még telefonon se. Így hát szó nélkül végignéztem, ahogy pillanatokon belül álomba szenderült, jómagam pedig a nappaliban maradtam, a kanapén.

- Ne! Ne vigyék el! – Ordítozásra ébredtem fel a hajnali órákban. Azonnal Ádámhoz siettem.

- Sssst, semmi baj! – csitítgattam őt.

Álmában beszélt, ébren sem volt. Amikor kinyitotta a szemét épp föle hajoltam. Izzadt homlokát kezdte törölni és próbálta leplezni rémálmát. Láttam rajta, hogy nagyon zaklatott.

- Ádám, jól vagy? Nem akarod elmondani, mi van veled? Szemmel láthatóan nincs minden rendben körülötted. Hozzak egy kis vizet? – és már álltam is fel az ágyról, hogy a konyha felé vegyem az utat. A kezem után kapott.

- Viszkit hozz! És hozd a diktafont… Mindent elmesélek.

Az egyik leghosszabb éjszakába kezdtünk bele. Kiraktam a Jack Daniels-t az asztal közepére és inni kezdett. Az első poharat úgy hajtotta fel, mint aki csak vizet iszik. Merengve nézett maga elé, majd megkezdte a monológját.

- Nem csak róla fogok mesélni. Mindenkiről, akiről csak kell. Már nincs, mit veszítsek, mindenem odalett. A vállalkozásom csődbe ment, már néhány hete semmim nincs. Elvették a házam, a kocsim, a pénzem. Hozzád is busszal jöttem. Órákig győzködtem saját magamat, hogy elinduljak, mert nem készültem fel a találkozásunkra. Emlékszel még az elsőre? Nem tagadom, akkor én jól meg akartalak húzni. És baszta az egomat, hogy nem mentél bele a játékba. Azt hittem akkortájt, hogy megállíthatatlan vagyok. Andi, olyan mértékben forogtak az összegek a számláimon, hogy megijednél, ha elmondanám. A zenei biznisz mellett ugyanis titkos találkozókat is szerveztem. Nekik… Te lettél volna az egyik olyan nő, aki belelátott volna az egészbe, ha akkor beadod a derekad. De talán jobb is, hogy akkor elmaradt, mert nem tudom, hogyan tudtál volna megbékélni önmagaddal és a tetteiddel. A markomban lettél volna, és én is a tiédben. Tudod, miről beszélek, ugye?

Igen, értettem én teljes mértékben, hogy miről beszél. Attól, hogy mintegy évtizedig nem találkoztunk, azért hallani hallottam róla sok alkalommal. A rendőrségnél volt egy jóbarátom, aki rendszeresen adott infókat közszereplőkről és egy-egy botrány kapcsán felhozódott Ádám neve is. Mit is mondhatnék? Röviden: nem egy ma született bárány.

A cigis dobozom után nyúlt és a viszki mellé rá is gyújtott. Mélyeket szippantott és hamar megtelt a szoba füsttel. Közben mesélte tovább a sztorijait, én pedig nem győztem jegyzetelni. A diktafonba kétszer tettem kazettát. Telemesélte mindkettőt. Borsózott a hátamon a szőr, naiv tekintettel bámultam rá, akárhányszor megemlítette valamelyik celeb vagy zenei előadó nevét. Volt itt minden a terítéken: drogbeszerzés, lányok futtatása, félresikeredett bulik, eltusolt balesetek, eltűnő kórlapok, pókerjátszmák… Túl sok infót kaptam egyszerre, már zsongott az én fejem is. Ahogy rakta át a titkok terhét az én vállamra, láttam rajta, hogy kezd megkönnyebbülni, ellazulni. A botrányos sztorik hallatán már pörögtek gondolatban az olvasói számok, ezektől biztos berobbanna az internet… Megálltam a jegyzetelésből és leengedtem a golyóstollat. Hátra dőltem a székemben és figyeltem őt. Ádám a poharát forgatta, nézte az alján az utolsó kortyot, ami felhörpintésre várt.

- Ezek nagyon erős infók… - jelentettem ki. – Ahhoz, hogy hiteles legyen bármilyen cikkem, vagy bizonyítékokkal kell alátámasszam azokat, vagy a te neved kell megemlítenem, mint biztos forrás...

- Már nincs mit veszítsek, Andi… odaírhatod a nevem.

- Ennyi alvilági figurával a hátad mögött nem biztos, hogy a legjobb döntés a te neveddel dobálózni. Én szívesebben menteném a bőröd valami kiszivárgott doksival, így téged meg se kell említselek.

Reményvesztetten, részegen nézett rám és visszakérdett:

- Ugyan mi értelme volna annak, hogy mentsd a bőröm? Már csak ez a szaros életem maradt. Hát vegyék el azt is! Jöjjenek! Öljenek meg! Mit számít? Senkinek nem hiányzom, az biztos. Szét fogják köpködni a testem, miután áteresztik azt a golyót a fejemen. Hidd el, ha még belefér az időbe, le is fognak hugyozni. Ezek így csinálják.

Rossz volt ezt hallani a szájából. Szerettem volna segíteni neki, de nem is tudtam, hogyan álljak hozzá.

- Tudok valamiben segíteni?

- Semmiben.

- Van, hol meghúzd magad?

- Nincs... Néhány napja barátoknál húzom meg magam, az irodában vannak a ruháim… és nagyjából ennyi.

- Pénzed van?

Válasz helyett felnevetett. Szánalmas őszinteséggel nézett rám és kivett 50, valamint 10 banit a zsebéből és az asztalra tette. Ott csilingelt a két pénzérme az asztalon, amíg teljesen rálapultak.

Nagyot nyeltem. Ádám felállt és a mellékhelyiségbe ment. Rágyújtottam, de nem tudtam elszívni a cigit. Keserves zokogásra lettem figyelmes és azonnal a fürdő felé siettem. Ott kuporgott a kádnak dőlve és kezeit a szemeire tapasztotta. Úgy sírt, mint egy kisgyerek. Felszakadt belőle minden érzés. Azonnal magamhoz öleltem.

- Semmi baj, itt vagyok. Itt vagyok! – súgtam a fülébe gondoskodón és hagytam, hogy telesírja a pulóverem.

Sokat időztünk a fürdőszoba járólapján. Erőtlen volt, megfáradt. Totális mélyponton. Felsegítettem és visszavittem a hálószobába. Lefektettem és hagytam, hogy pihenje ki magát. Mivel már ezidő alatt a nap is felkelt, nekiálltam az aznapi teendőknek. Összecsuktam a jegyzeteim és vásárolni indultam. Mire visszaértem, Ádám már ébren volt. Fogta a fejét és hányingerre panaszkodott. Főztem neki egy erős kávét és csokis kiflit raktam melléje.

Miközben szótlanul evett, elpakoltam a nemrég vett élelmiszereket.

- Szeretném, ha most megszakítás nélkül meghallgatnál – kezdtem bele, amikor én is az asztalhoz ültem -. Elmegyünk az irodádba és elhozzuk a személyes dolgaid, ruháid. Kapsz kulcsot a lakáshoz. Megérdeklődöm az ismerősöknél, tud-e valaki valamilyen munkát kínálni neked. Aztán kitaláljuk, hogyan tovább.

Azt hittem, hogy tiltakozni fog, de rámbízta magát. Eszerint a terv szerint kezdtük meg Ádám talpra állítását. Napközben dolgoztam a saját szerkesztőségemben, ezzel párhuzamosan érdeklődtem a barátoknál, hátha akad valami meló. Visszakaptam a hálószobámat, neki pedig a nappali lett a magántere. Esténként csendben sörözött a tévé előtt, közben a vacsorát dobtam össze. Számomra is furcsa volt ez a helyzet, de neki mégfurcsább. Az elején még csak amolyan pihenő üzemmódban teltek a napjai. Később már aktívabb lett: távollétemben takarítani kezdett, majd bevásárolni és főzni. Sikerült munkát szerezni neki, egy cégnél termékeket csomagolt. Nem igazán tetszett neki, nem voltak kihívások. De megértette, hogy neki most láthatatlannak kell lennie mindenki számára.

Egyik nap megbeszéltük, hogy elmegyünk szétnézni a városban. Bedobtunk egy pizzát is, majd hazasétáltunk. Este szótlanul gitározgatott. Mellé ültem és dúdolni kezdem. Annyira belemerültünk, hogy a végére már egy kiskoncertet nyomtunk le a nappaliban. A zene feltöltötte őt, jobb kedve támadt. Nevetett. Még sose hallottam őt jóízűen nevetni, ez volt az első alkalom. De azonnal észbekapott és elkomorodott. Mintha neki bűnhődnie kellene és tilos volna jól érezni magát.

- Ma én készítek vacsorát – jelentette ki és a konyhába sietett. De nem is telt egy fél perc, már hallottam, ahogy feljajdul.

- Mi történt? – siettem utána.

- Megégettem magam a serpenyő szélével – bosszankodott, és félrehúzta a tűzhelyről a benne sercegő zöldségkeveréket.

Égési sérülésre való spray-el tértem vissza és erősködtem, hogy befújjam a kezét. Fogtam a tenyerét és akkor rákérdett:

- Miért csinálod ezt?

- Hogy ne hólyagosodjon fel.

- Nem, nem erre értem. Hanem az egészre. Miért segítesz rajtam?

Felnéztem rá és figyeltem a kérdő tekintetét.

- Rossz társaságba keveredtél, elvakultál… De te magad nem vagy egy rossz ember. Hiszem, hogy az emberek tanulnak a hibáikból. És te is érdemelsz egy második esélyt… Meg hát én is fordított esetben örülnék, ha lenne valaki, akire számíthatnék a mélypontokban is.

Megcsókolt. Hátraléptem. Zavarban voltam, de ő is.

- Ezt nem kellett volna… - látta be magától. Vagy csak kimondta helyettem, hogy ne az én számból hallja mindezt.

- Semmi baj – összeszedtem a sérülésre hozott szereket, eszközöket és kimentem a konyhából. Hagytam, hogy folytassa a vacsorakészítést. Az asztalnál ülve először csendben falatoztunk, majd oldani próbáltam a hangulatot néhány általános témával. De szerintem mindkettőnk gondolata a csók körül foroghatott.

Kiléptem a teraszra cigizni. Ádám is érkezett néhány perccel később és megállt az ajtóban, mögöttem.

- Én azt hiszem belédszerettem - törte meg a némaságot. Nem fordultam meg. Hatalmasat sóhajtott és folytatta vallomását. – Nem a mai csók miatt mondom. És amiatt sem, mert le akarok feküdni veled. Tudod… én napok óta lopva nézlek és olyan mélységes öröm fog el, amikor rám nézel. Árad belőled a jóság. A jóság, amit meg sem érdemlek tőled. Te vagy az első nő, aki otthont teremtett nekem. Önzetlen vagy és figyelmes. Visszaadtad a reményt, hogy egy ekkora bukásból is talpra lehet állni. Időt adtál. Esélyt adtál. Megöleltél, és azóta én csak arra vágyom, hogy újra és újra megölelhesselek…

Lassan hozzámbújt és karjaiba zárt. Ajkai a nyakamon pihentek, finoman csókolt. Becsuktam a szemem és éreztem, ahogy az energiáink összekeverednek. Hagytam, hogy ő is megélje ezt a pillanatot. Viszont én nem éreztem magam szerelmesnek. És valami miatt úgy tűnt, hogy ez nem az a helyzet, amikor a végletekig kellene mennünk. Ezért a közeledését nem viszonoztam…

Reggel kávéillatra ébredtem. Ádám az ágyam mellett állt, kávét készített. Elkezdett apró gesztusokkal udvarolni és kitartott egész nap. Számomra szokatlan volt a hirtelen jött sok kedvesség, sőt, az elején feszélyezetten is fogadtam őket. Aztán a sok figyelmesség kiterjedt a lakáson kívülre is. Kedvesen mosolyogtam meg például a táskámban talált kis stickert, amire azt írta, legyen egy jó napom. Vagy amikor konkrétan uzsonnát csomagolt. Nem tagadom, szíven találtak. Este mikor hazaértem, Ádám már várt. Kötény lógott rajta, vacsorát készített.

A nappaliba tolta az asztalt és romantikus hangulatot teremtett. Úgy, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva: asztalterítő, teríték, rózsa, illatgyertyák, halk zene…

- Már vártalak, kedvesem!

Sértette a fülem ez a becézgetés és azonnal rá is szegeztem a tekintetem. Észbekapott ő is, így próbálta oldani a kínos pillanatot azzal, hogy a munkahelyi dolgaim felől érdeklődött. Közben helyet foglaltunk az asztalnál, étellel kínált és falatozás mellett beszélgettünk. Néha bort kortyoltam.

- Van egy meglepetésem…

- Ezen felül?- kérdeztem meghökkenve, hiszen már meglepetésekbe botlottam azóta, hogy beléptem az ajtón.

Megfogta a kezem és a fürdőszobáig vezetett. Romantikus wellness sarkot komponált számomra: a kád gőzölgő vízzel várt, rózsaszirmokkal díszítve. Mécsesek fénye csillogott a csempéken. Magamra hagyott és amíg a vízben elmerülve relaxáltam, hallottam, hogy elpakol a vacsora után. Nem tudtam sokat ülni, úgy éreztem, nem is érdemlem meg. Köntösbe bújtam és elhagytam a fürdőszobát.

Rágyújtottam és néztem őt, amint egy filmet igyekszik betölteni. A kanapét kipárnázta és pokrócokat készített elő, hogy melegben legyünk. A meleg víztől viszont annyira elbágyadtam, hogy már a film első perceiben álomba szenderültem. Éjfél körül ébredtem meg és egyedül találtam magam a nappaliban. A kanapén voltam, gondosan betakarva. Kimásztam és szétnéztem a lakásban, Ádámot kerestem. A hálószobában aludt, de amint közeledtem az ágy felé, megébredt.

- Baj van? – ült fel aggódón.

- Dehogy… - mondtam és kibontottam a köntösömet. Csendben hullt le a földre és ott álltam előtte anyaszült meztelenül.

Azonnal izgalomba jött és kipattant az ágyból, hogy megcsókoljon. Ujjait fülem mögé csúsztatta és vadul csókolva átfordított az ágy irányába és határozott mozdulattal ráfektetett. Kismillió csókkal lepte el a testem, rámfonódott, kapaszkodott belém gyengéden. Éreztem, ahogy izmai feszülnek, ahogy kapkod a levegő után mohóságában. Férfiasságát hozzám nyomta. Alvónadrágjába nyúltam. Felsóhajtott. Azonnal megállt, hogy megszabaduljon a ruháitól, majd újra rámhajolt, hogy eggyé válhassunk. Éreztem, ahogy makkja a csiklómat ingerli és pillanatokon belül már belémhatolt. Felnyögtem az aktus megkezdésekor, és onnantól kezdve már nem is tudtam abbahagyni. Nem is akartam… Az övé voltam, ő pedig az enyém volt. A ringatózó mozdulatok egyre intenzívebbek lettek és kitöltötték élménnyel az üres éjszakai órákat. Pihegve, elégedetten gyújtottuk meg a cigarettákat, amikor orgazmusaink után szünetet tartottunk. Hajnalban pedig az alvást közösen folytattuk, egymás mellett.

És tudom, hogy minden tökéletes volt mindkettőnknek, reggel mégis lelkiismeret-furdalással keltem. Ő roppant lelkesen folytatta a romantikus megnyilvánulásait, nekem viszont a gondolataim máshol jártak. Úgy éreztem a cikkek megjelenése veszélybe került. Bár még bő egy hónappal flegmán azt mondta nekem, hogy nincs mit veszítenie már, a kapcsolatunk átalakult. Interjúalanyból jóbarát, végül pedig a szeretőm lett. Hogyan tovább? Az online bulvárlap vezetője már a múlt héten rákérdett, hogy állok a riportokkal és megnyugtattam, hogy minden anyag izgalmas és leleplező lesz. De ha most ezek az anyagok kikerülnek a világhálóra, Ádámot veszélybe fogom sodorni. És ez pont, hogy a legrosszabb lépés lenne, hiszen lassan kezd talpra állni és kezdi visszakapni a hitét, a reményt. Számára újra minden szép és jó lehet. És hogy mindebben kitartó társa is akadt: én.

Napok teltek el. Befeszültem. Kavarogtak bennem az érzések. A lelkesedése pedig csak rontott a helyzeten. Akartam a sikert a karrier terén, de a magánéletem és jó vágányra került.

- Beszélnünk kell… - törtem meg egy reggeli csendjét.

Megállt a falat a szájában és maga elé nézett. Elkomorodott. Lassan leengedte a villát és a kést, és a maradék rántottát a tányérján hagyta. Miközben szalvéta után nyúlt, rámnézett. Láttam, hogy aggódik, ugyanakkor azt hiszem, ő már várta ezt a beszélgetést, vagy legalábbis próbált felkészülni erre.

- Sejtem, miről… - és lenyelte a falatját.

- Mit tegyünk? Tudod, ezek a cikkek ki kell menjenek hamarosan az oldalra… De akkor elindul a lavina. Magyarázattal kell szolgálnunk mindenkinek. Veszélybe kerülnél megint.

- És te is…

Néma csendben ültünk és vártam, hogy folytassa a mondatát.

- Nem kell aggódnod. Tudom, hogy ez ennyi volt. Ennyi jutott nekünk. Fel voltam készülve arra, hogy mennem kell innen, hamarosan.

Megfogta a kezem és sóhajtott egyet.

- Hálás vagyok neked mindenért. Nincs semmi baj, publikáld őket úgy, ahogy vannak. Ez legyen az én ajándékom, hálám jeléül.

Akartam volna válaszolni, de nem jött ki mondat a számon.

- Menj dolgozni – folytatta nyugodt hangon -. Majd este elbúcsúzunk, addig összeszedem a holmiim.

Magamra hagyott a reggelivel, a gondolataimmal. Szótlanul ültem tovább, miközben hallottam, hogy cipőt húz és kiment az ajtón. Levegőznie kellett. Sírásra görbülő szájjal mentem a saját szerkesztőségembe, lesüppedtem a székembe és tanácstalanul olvasgattam az első cikket a sorozatból. Ádám járt a fejemben… Aztán megráztam magam és nekiláttam a munkának. Siklottak az ujjaim a billentyűkön, finomítottam a cikk szerkezetén, megszerkesztettem az anyagot és kész… Megnyomtam a Feltöltés gombot és már ment is a kis csík: 20%, majd 34… végül 100. Kiürült a fejem, üresben voltam. Mintha még a hallásom is betompult volna. És amig ott lebegett elmém üresen, addig én is székem kényelmében tétlenkedtem. Aztán megcsörrent a telefon.

- Andi! Ez szenzációs! Láttad a mutatókat? – felrázott az oldal tulajdonosának lelkesedése, még akkor is, ha a telefonhívást recsegések törték meg.

Engem lepett meg a legjobban a statisztika, nem hittem a szememnek. Percenként, ezresével nőtt az olvasottság, a megosztások is meredeken íveltek fölfelé. Berobbant az internet. Kitágult pupillákkal néztem a monitort és a fülemben ott visszhangzottak a kenyéradóm szavai.

- Jutalékot kapsz, gratulálok! Ez nagyon szép munka!

Lezártuk a beszélgetést. Ottmaradtam a gondolataimmal és a hihetetlen teljesítményekkel. Lassan be is sötétedett. Valahogy nem siettem haza, nem akartam búcsúzkodni…

Amikor hazaértem, torkomban egy gombóccal léptem be az ajtón. Nem égett egy villany se. Kulccsal a kezemben néztem körbe. Ádámot kerestem. Sehol sem volt… Elment búcsúzás nélkül? El… Leültem a kanapéra. Arra a kanapéra, amin hónapokig aludt. Amin újra szövögethette álmait. Csendben néztem magam elé, majd feltört belőlem a sírás. A könnyeim keserűek voltak. Beletemettem arcomat a két tenyerembe és úgy éreztem mindent elrontottam.

Nagyon hiányzott. Megszoktam, hogy esténként hazavárt, most pedig olyan egyedül éreztem magam. Amíg az elején még zavart a lelkesedése és az udvarlása, mostanra már megszoktam. Ádám úgy lépett ki az életemből, hogy egy üzenetet sem hagyott. Ez fájt a legjobban. És akárhányszor arra gondoltam, hogy kellene tőle egy ölelés, újra és újra sírni kezdtem. Sose gondoltam volna, hogy egy ekkora átalakuláson megy majd át, és azt sem, hogy vele együtt én is átalakulok. Ő volt a kedvenc interjúalanyom…

Másnap a kanapén ébredtem. Kábán. Égtek a szemeim. Fájtak az izmaim. Hányingerem volt. Ez rosszabb volt, mint egy szakítás. A konyhába akartam menni és folyton rápillantottam a szekrény tetején pihenő pótkulcsra. Nem volt étvágyam. A cigi se kellett. Ruhástól bújtam az ágyamba és ott folytattam a zokogást. Nem mentem dolgozni. Néztem a telefon képernyőjét. Szégyelltem felhívni őt. Titkon viszont reménykedtem abban, hogy ő majd megteszi. De nem hívott. És ez csak rosszabbat és rosszabbat tett nekem. Estefele felnyitottam a laptopot. Kellett volna dolgoznom kicsit, de csak a feltöltött cikk statisztikáit bámultam. Milliós olvasótábor… Bárcsak Ádám is láthatná. Bárcsak tudnám, hogy hol van. Bárcsak tudnám, hogy rendben van.

Betöltöttem egy filmet és nézni szerettem volna. De csak pattogatott kukoricát dobigáltam a kanapéról a sarokba. Szemeteltem. Majd befüstöltem a szobát, ki se mentem a teraszra rágyújtani. Próbáltam enni is, de alig ment le valami a torkomon. Úgy éreztem lázam van, majd azt, hogy fázom. Nem találtam okot, hogy összeszedjem magam. Olyan volt, mintha depressziós lennék.

Már este 6 körül járt az idő. Rápillantottam az órára, amikor becsengettek hozzám. Rémülten, majd izgatottan siettem a bejárathoz. Nem hittem a szememnek, amikor ajtót nyitottam.

- Miért csináltad? – szegezte nekem a kérdést. Ádám volt. Kezében a két bőröndje. – Átírtad! Kihagytad az informátor nevét! Miért, Andi? Miért?

Még mindig az ajtóban állt. Ömleni kezdtek a könnyeim.

- Azért Ádám, mert én is szerelmes lettem beléd. És nem akartam lemondani a kapcsolatunkról. Nem akartalak elveszíteni. Inkább leszek kevesebb a szakma terén, de rólad nem akarok lemondani.

Sírva borultam a nyakába és őszintén, mélyen megcsókoltam.

- Szeretlek, és nem akarok többé megválni tőled. Szeretlek, szeretlek! – mondtam ki egyre bátrabban és boldogabban.

Ott csüngtem a nyakán, mire ráeszméltem, hogy még most is az ajtóban állunk. Bár láttam, hogy bőröndökkel jött vissza, úgy éreztem illőnek, hogy felajánljam otthonomat újra.

- Ádám, gyere kérlek haza…

Elmosolyodott és békés hangon nyugtatott meg:

- Itt vagyok. Örökre…

- vége -